– Most akkor ti mind ellenem fordultatok? – tört ki Ildikóból. – Én csak a család érdekeit nézem!
– Nem, anya – felelte Gábor csendesen, de rendíthetetlenül. – Te nem a családot nézed. Te mindig csak Márkot. Számára bármit. Én meg megmaradtam annak a tizenhárom éves kölyöknek, aki „úgyis feltalálja magát”. Hát igen, feltaláltam. És ezután is boldogulni fogok. Nélkületek.
Eszter ujjai után nyúlt, és határozott mozdulattal összefonta az övéivel.
– Menjünk.
Ildikó még utánuk kiabált a hálátlanságról, a szívtelenségről és arról, hogy egyszer még megbánják. A lift ajtaja azonban bezárult, elnyelve a hangját. Odabent Eszter szorosan Gáborhoz bújt.
– Nagyon büszke vagyok rád – suttogta.
– Ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna lépnem – sóhajtott fel a férfi.
Az ezt követő hetekben szokatlan nyugalom költözött az életükbe. Ildikó ugyan többször is próbálkozott: egyik nap zokogva hívta, máskor sértetten vádaskodott, megint máskor úgy tett, mintha ő lenne az áldozat. Gábor minden alkalommal higgadt maradt.
– Anya, ezt már tisztáztuk. Nem változtatok a döntésemen – ismételte udvarias, de távolságtartó hangon.
Egy idő után a telefon elnémult. Ismerősöktől jutott el hozzá a hír, hogy a szülők piacra dobták a nyaralót, hogy Márk lakásbővítését finanszírozzák. Gábor csak megvonta a vállát. Az ő életük, az ő választásuk.
– Nem bánt? – kérdezte egyszer Eszter vacsora közben.
– Az, hogy kimondtam az igazat? Nem. Csak az fáj, hogy ennyi ideig hagytam magam.
Fél év telt el. Egy zord februári estén a szél jeges havat kergetett az utcán, de a lakásukban békés melegség uralkodott. Eszter a fotelben kuporogva olvasott, lábát maga alá húzva. Gábor a konyhaasztalnál ült, laptopján az utolsó simításokat végezte egy munkaanyagon. Az ablakpárkányon Cirmi szunyókált – egy hónapja találták a ház előtt, csonttá fagyva és soványan.
– Főzzek egy teát? – szólt át Eszter.
– Jólesne – mosolygott Gábor.
A vízforraló halk zúgással kezdett dolgozni. A hűtőajtót szuvenírmágnesek borították: Pécs, Győr, Szeged. Mióta nem „kölcsönöztek” senkinek kényszerből, végre gond nélkül félre tudtak tenni utazásokra is.
– Néha eszembe jut – mondta Eszter, miközben a gőzölgő italt bögrébe töltötte –, hogy ez az otthon több, mint falak meg négyzetméterek. Ez a közös munkánk eredménye. Minden apró karc a padlón, minden felszerelt polc a mi történetünkhöz tartozik.
– És senkinek sincs joga ezt természetes jussként kezelni – bólintott Gábor.
A mobil továbbra is néma maradt. A szóbeszéd szerint Márkék még mindig a kis garzonban éltek. A nyaraló árából csak a tartozások egy részét tudták rendezni. Ildikó nem jelentkezett többé.
– Néha azért elszomorít – jegyezte meg Gábor, miközben a kavargó hópelyheket figyelte az ablakon túl. – Jó lett volna egy kiegyensúlyozott család.
– A kiegyensúlyozott család nem adottság – felelte Eszter halkan. – Hanem döntés. Mi pedig meghoztuk a sajátunkat. Itt vagyunk egymásnak. Meg Cirmi.
A macska fél szemmel rájuk pillantott, majd elégedetten dorombolva visszaaludt.
Gábor átkarolta a feleségét. Kint tombolt a tél, de odabent biztonság és melegség vette körül őket – olyan, amit ők építettek fel, két kézzel, kompromisszumok és önfeladás nélkül.
Mások rovására nem lehet tartós boldogságot teremteni. Ildikó ezt sosem tudta elfogadni. Gábor és Eszter viszont már pontosan értették.