– Ennyi volt, most menjetek. Mára még van elintéznivalónk.
– Vasárnap? Ugyan mi lehet olyan sürgős? – hökkent meg Márk.
– Fontos dolog – zárta rövidre Gábor.
Márk sértetten húzta fel a vállát, de végül összeszedték a gyerekeket és távoztak. Aznap este, szinte percre pontosan, megszólalt Gábor telefonja. Ildikó volt az.
– Na, most már a saját szemetekkel is láttátok, milyen körülmények között élnek! – támadta le köszönés nélkül. – Három gyerek egyetlen szobában! Nem érzitek kötelességeteknek, hogy segítsetek?
– Anya, mégis mire gondolsz? – kérdezte kimerülten Gábor.
– Mire? A lakásra! Nektek hármas lakás jutott kettőtöknek, ők meg öten szoronganak egy garzonban. Cseréljetek! Így lenne igazságos, mindenki jobban járna!
A vonal hirtelen megszakadt. Gábor nem búcsúzott el.
A „családi megbeszélést” a következő szombatra hívták össze. Ildikó ragaszkodott hozzá, hogy senki ne hiányozzon. A konyhában már mindenki helyet foglalt: a szülők, Márk és Réka. A gyerekek közben hangosan kergetőztek a folyosón, de a felnőttek ügyet sem vetettek rájuk.
– Azért ültünk most itt össze – kezdte ünnepélyes hangon Ildikó –, mert komoly döntést kell hoznunk. Márknak és a családjának tágasabb otthonra van szüksége. Gábornak és Eszternek viszont indokolatlanul nagy a lakása. A legésszerűbb megoldás az lenne, ha elcserélnétek. Ti beköltöztök a garzonba, ők pedig a háromszobásba. Ez volna a méltányos, hiszen nekik három gyermekük van.
Súlyos csend telepedett az asztal köré. Eszter az asztal alatt ráfonta ujjait Gábor kezére.
– Méltányos? – ismételte lassan Gábor. – Komolyan így látod?
– Hát persze! A családtagoknak támogatniuk kell egymást.
Gábor felállt; a szék lába élesen csúszott végig a linóleumon.
– Negyven évig hallgattam, anya. Most nem fogok. Amikor segítség kellett volna a tanuláshoz, ti Márkot pátyolgattátok. Amikor felvételiztem, az ő óvodai ünnepsége volt a fontosabb. Az esküvőmre is csak fél órára ugrottatok be, de érte gondolkodás nélkül eladósodtatok. Soha nem kértem tőletek semmit.
Mi Eszterrel a nulláról építettük fel az életünket. Mi kerestük meg a lakás árát, mi újítottuk fel saját kézzel. És most azt várjátok, hogy adjuk oda mindezt valakinek, aki hozzászokott, hogy mások oldják meg helyette a problémáit?
– Hogy beszélhetsz így a testvéreddel! – csattant fel Ildikó.
– Csak kimondom, ami van. Márk felnőtt ember, három gyerek apja. Ha nem képes biztosítani nekik a megfelelő körülményeket, az az ő felelőssége. Nem a miénk. Nem költözünk el a saját otthonunkból egy garzon kedvéért. Ez nem vita tárgya.
– Gáborka, mi ütött beléd? – szólt közbe Márk sértetten. – Hiszen egy vérből valók vagyunk!
– Tényleg? – fordult felé Gábor. – Mikor kérdeztél utoljára arról, hogy mi történik velem? Tudod, hol dolgozom? Mit csinálok nap mint nap? Ismered egyetlen barátomat is? Számodra én mindig csak egy lehetőség voltam: előbb „kölcsön”, amit sosem adtál vissza, most meg lakás. Mi jön majd ezután?
Ildikó szótlanul tátogott, arca vörös lett az indulattól. Béla, aki eddig némán figyelte az eseményeket, megköszörülte a torkát.
– Talán… talán ebben most Gábornak is van igazsága, Ildikó. Ez így valóban nem túl szerencsés megoldás…
A levegő megfagyott a konyhában, és minden tekintet Ildikóra szegeződött.