Eszter akkor nem felelt semmit. Nem is nagyon volt mit mondania.
Az azt követő esztendőkben Gáborral ketten, külső segítség nélkül rakták össze a saját jövőjüket. Minden hónapban félretettek valamennyit a fizetésükből, lemondtak az utazásokról, és esténként pluszmunkát vállaltak, hogy gyorsabban gyűljön a pénz. Három kemény év kellett ahhoz, hogy összejöjjön az önerő. Az új lakás egy frissen felhúzott társasházban volt: vakolatlan falak, csupasz beton a lábuk alatt, az ablakból pedig egy még beépítetlen telekre lehetett látni.
– Nem számít – mosolygott Eszter az üres nappali közepén, miközben átkarolta a férjét. – A lényeg, hogy ez már a mi otthonunk.
A munkálatokat saját maguk végezték. Gábor internetes videókból tanulta ki, hogyan kell laminált padlót fektetni, Eszter pedig nekiveselkedett a tapétázásnak. A barkácsáruházban hosszú órákon át vitatkoztak a fürdőszoba burkolatán.
– A bézs teljesen jellegtelen – érvelt Eszter.
– A világoskék viszont kényes, minden folt meglátszik rajta – kontrázott Gábor.
Végül egy szürkés, mintás csempénél kötöttek ki. Mindketten engedtek egy kicsit, és később jókat nevettek azon, mennyire komolyan vették a „nagy csempevitát”.
A lakásavatót csak egy évvel később tartották meg, amikor már minden a helyére került. A barátok őszinte lelkesedéssel járták körbe a szobákat, kérdezgettek a felújításról, és sorra készültek a fényképek a konyhában. Gábor szülei mindössze fél órára néztek be.
– Ezek a szobák elég aprók – jegyezte meg Ildikó, miközben végigmérte a hálót. – Márknak az albérletben nagyobb tere volt.
– Anya, ez egy háromszobás lakás – felelte Gábor fáradt türelemmel.
– Hát, ha ti mondjátok… nekem inkább egy tyúkólra emlékeztet.
Abban az időben Márk már az egyetemet taposta, amit a szüleik hitelből finanszíroztak. Harmadéves korában bemutatta Rékát, a visszahúzódó, vidékről felköltözött lányt. Alig három hónap telt el, amikor kiderült, hogy a lány gyermeket vár.
Az esküvőt nagy csinnadrattával szervezték meg; Ildikó mindenhonnan kölcsönkért, hogy a lagzi fényűző legyen. Gáborékat nem kérdezték meg, alkalmas-e az időpont, egyszerűen közölték a kész döntéseket. A fiatal pár garzonjához újabb kölcsönt vettek fel.
– Segítsenek csak nyugodtan – mondta akkor Eszter keserű iróniával. – Nekünk végül is mindegy.
De korántsem volt mindegy. Ildikó egyre sűrűbben hívta őket. Ritkán esett szó az unokákról; inkább arról beszélt hosszan, mennyire szorult helyzetben vannak Márkék, milyen kicsi a lakásuk, és hogy a pénz szinte azonnal elfogy.
– Forral valamit – jegyezte meg Eszter egy ilyen telefon után. – Érzem a hangján.
Gábor legyintett, mégis ott motoszkált benne is a nyugtalanság.
Egy vasárnap aztán Márkék „csak úgy” beugrottak. A három gyerek – hét-, öt- és kétévesek – úgy söpört végig a lakáson, mintha szélvihar érkezett volna. A legidősebb azonnal bevette azt a szobát, ahol Gábor dolgozósarkot alakított ki, és sorra kapkodta le a könyveket a polcról. A középső kislány a folyosón rábukkant egy műanyag kismotorra – Eszter a szomszéd gyerekének szánta ajándékba –, és vad száguldozásba kezdett vele. A legkisebb közben csokis kézzel tapogatta össze a kanapét.
– Márk, nem néznél rájuk egy kicsit? – kérte Eszter, miközben a kárpitot próbálta menteni.
– Ugyan, gyerekek! – legyintett Márk, kényelmesen elnyúlva a fotelben. – Azért ez már igazi lakás, nem? Van itt hely bőven!
Réka a konyhában ült, csészébe kapaszkodva. A kétórás látogatás alatt alig néhány szót szólt.
Amikor a kismotor reccsenve kettétört a legnagyobb fiú súlya alatt, Gábor türelme végleg elfogyott, és éles hangon rászólt a testvérére.