– Cseréljétek el a lakást a testvéreddel! Neki családja van, nektek pedig teljesen felesleges ekkora tér! – hajtogatta Ildikó, miközben élénk mozdulatokkal kavargatta az instant kávét. A fiára rá sem nézett, mintha csak valami magától értetődő dolgot közölne.
Gábor a telefonja fölé görnyedve ült, de a mondat hallatán lassan leengedte a készüléket. A másik szobából rajzfilmhangok és gyerekzsivaj szűrődött át, időnként éles sikítással vegyítve. A levegőben sült hekk illata terjengett – Ildikó az unokáknak sütött vacsorát.
– Ezt most komolyan mondod, anya? – kérdezte végül, nehezen uralkodva a hangján.
– Miért, mi olyan különös ebben? – kapta fel a fejét sértődötten az asszony. – Márkéknak Rékával és a három gyerekkel szűk az a garzon. Ti ketten meg három szobában éltek. Teljesen ésszerű lenne a csere.
Gábor válaszolni akart, de a folyosón hatalmas csattanás hallatszott, mintha a fogas borult volna fel.
– Nagymama! – rikoltott fel egy gyerekhang. – Levente meglökött!
Ildikó azonnal felpattant, és sietve indult rendet tenni, miközben még visszaszólt:
– Beszéljétek meg Eszterrel! Családon belül ez lenne a helyes megoldás!
Aznap este Gábor a saját konyhájuk közepén állt. A helyiség tágas és világos volt, az új, cappuccino árnyalatú bútor még mindig újszerűen csillogott. Próbálta helyretenni magában a hallottakat. Eszter a pultnál állva zöldséget aprított a salátához.
– Már megint előhozta? – kérdezte anélkül, hogy hátrafordult volna.
– Most már odáig jutott, hogy konkrétan lakáscserét javasol.
A kés megállt a levegőben. Eszter lassan megfordult.
– Márkékkal? A mi háromszobásunkat az ő egyszobásukra?
– Pontosan erről van szó.
Gábor leült, és a halántékát masszírozta. Negyvenkét éves volt, mégis ilyenkor úgy érezte, mintha évtizedek súlya nehezedne rá. A testvéréhez fűződő történet végigkísérte egész életét.
Márk akkor született, amikor ő tizenhárom volt. Kései, hosszan várt gyerek volt – Ildikó negyvenévesen hozta világra, hosszú próbálkozások után. Gábor tisztán emlékezett, mennyire megváltozott minden a házban. Addig anya vele tanulta a leckét, apa elvitte horgászni. Aztán csak a csecsemősírás maradt, a kifogyhatatlan pelenkák és az örök mondat: „Gábor, te már nagyfiú vagy, meg tudod oldani egyedül.”
És valóban megoldotta. Egyedül írta meg a házit, maga készítette el a reggelijét, sőt az iskolai ingét is kimosta, ha kellett. A ballagásán a szülei testben jelen voltak, lélekben azonban máshol jártak: a négyéves Márk bárányhimlős lett, és azon aggódtak, hogyan viseli nélkülük.
Tíz évvel ezelőtt, a Gábor és Eszter esküvőjén sem történt másként. A szülők átadtak egy borítékot ötezer forinttal, majd az est nagy részében arról beszéltek, melyik egyetem lenne majd megfelelő Márknak.
– Tudod, mi fájt a legjobban? – mondta akkor Gábor a menyegző után a feleségének. – Észre sem vették, milyen gyönyörű voltál abban a ruhában.
Eszter akkor csendesen átölelte, és azt suttogta, hogy neki nem az számít, ki mit vesz észre, hanem az, hogy ők ketten együtt vannak – és bármi jön, azt is közösen fogják megoldani. Ez a mondat hosszú időre kapaszkodót adott nekik.