— …abból a pénzből készült a zabkásád is ma reggel. És abból akartál holnap is élni. Ezt én szándékos károkozásnak nevezném.
A levegő megfeszült közöttük.
— Eszter! Drágám! — tört elő hirtelen Kingából a kétségbeesett hang. Egy lépéssel előrerohant, arca egy szempillantás alatt eltorzult, könnyes, könyörgő maszk ült ki rá. — Ugyan már, kincsem… elragadtatta magát! Előfordul az ilyesmi! Márk nem rosszindulatból tette!
Megpróbálta megragadni Eszter kezét, de ő úgy húzódott hátra, mintha valami beszennyezné.
— Ne érjen hozzám.
— Márk, kérj bocsánatot! — csattant fel Kinga a fia felé fordulva. — Mit állsz ott, mint egy karó? Kérj elnézést a feleségedtől!
Márk döbbenten nézett rá. Mintha az egyetlen biztos pont csúszott volna ki alóla. Az örök védelmezője most nyilvánosan hátrált ki mögüle.
— Én… — hebegte. — Eszter… sajnálom. Veszek másikat. Ígérem.
— Nem fogsz — felelte higgadtan Eszter. — Nincs miből. És egy darabig nem is lesz.
Nem kívánt tovább vitázni. Kimerítette ez a színjáték. Elegévé lett a két emberből, akik kényelmesen berendezkedtek az életében, miközben észre sem vették, mennyire elszívják az energiáját.
Odament a bőröndhöz. Ahhoz a bordóhoz, amelyet az imént dühében elé rúgott Márk.
Szótlanul lehajolt, és határozott mozdulattal behúzta a cipzárt.
— Akkor… — csillant fel a férfi szemében a remény. — Akkor megbocsátasz?
— Nem — válaszolta, miközben felemelte a súlyos csomagot. — Csak megspórolok neked némi időt.
Elsétált mellettük az előszobába, és a bőröndöt közvetlenül a bejárati ajtó mellé állította. Aztán visszalépett a nappaliba.
— „Eszter, már megint tiszteletlen voltál anyámmal? Itt a cuccod, ott az ajtó. Kifelé, és csukd be magad után!”
Szóról szóra idézte a korábbi mondatát, egyenesen Márk szemébe nézve. Tekintete hideg volt és mély, szinte unott megvetés csillogott benne.
— Teljesen igazad volt. Csak azt tévesztetted el, hogy ki megy el.
Kitárta az ajtót.
— Kinga, a látogatás véget ért.
Aztán a férjére pillantott.
— Márk, kikíséred az édesanyádat. És viszed a bőröndödet.
— Tessék?! — fehéredett el. — Az enyémet? De hát abban a te ruháid vannak!
— Részletkérdés — vont vállat Eszter. — Sajátod úgy sincs sok. Kezdetnek megfelelnek ezek is. Aztán majd az anyukád gondoskodik rólad. Őt ugyebár nem zavarja a „szemtelenség”. Ő megértő.
— Nem megyek sehova! — ordította kétségbeesetten, utolsó próbálkozásként. — Ez az én otthonom!
— Tévedsz. Ez az én lakásom — felelte élesen. — Tizenöt percetek van, hogy elhagyjátok. Ha nem, hívom a rendőrséget.
Elővette sértetlen munkahelyi telefonját, és felmutatta.
— Nem családi veszekedést fogok bejelenteni, hanem két agresszív személyt, akik közül az egyik tanú jelenlétében több százezer forintos kárt okozott a tulajdonomban.
Ez volt a végszó.
Kinga értette meg elsőként. Megragadta Márk karját, ahogy gyerekkorában tette.
— Gyere. Most azonnal. Micsoda szégyen…
— De én… — tiltakozott gyengén.
— Indulj! — rántotta magával, minden méltóságot félretéve.
Márk botladozva kapta fel a bőröndöt — Eszter ruháival együtt —, és ketten, mint megvert kutyák, kiléptek a lépcsőházba.
Eszter még utánuk szólt:
— A kulcsot.
A férfi szó nélkül előhalászta a zsebéből a kulcscsomót, és a lábtörlőre ejtette.
Az ajtó becsukódott. A zár kattanása élesen visszhangzott.
Csend.
Eszter egyedül maradt. A dolgozószobában a törött laptop hevert, a padlón szétszóródva a szétesett pite maradéka.
Nem sírt. Az ablakhoz lépett. Odakint esett.
Elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Benedek? Szia, Eszter vagyok… Igen, Viktória. Közbejött egy váratlan helyzet a beszámolóval kapcsolatban. Tönkretették a laptopomat. Igen, most az imént. Nem, jól vagyok. Én csak… — mély levegőt vett, olyat, amilyet rég nem. — Épp válok.
Ahogy kimondta, mintha súly gördült volna le róla.
Ez a történet emlékeztet rá, hogy a „családi értékek” mögé bújtatott önzés és élősködés idővel mindent felemészt. Néha ahhoz, hogy megmentsük a saját világunkat, nem kell mást tenni, mint becsukni valaki után az ajtót. És nem kinyitni többé.