Zavarában már azt sem tudta, mihez kezdjen. Ösztönösen az anyjára nézett, ugyanazzal a gyermeki várakozással, ahogy egész életében: majd ő megmondja, mit kell tenni.
Kinga természetesen azonnal kapcsolt. Érezte, hogy a helyzet kicsúszik a kezükből, és a diadal, amit már szinte a markában hitt, szertefoszlani készül.
— Márk! — csattant fel a hangja, most már nem sírósan, hanem metszően, mint egy penge. — Hát ezt hagyod neki?
Szinte hangtalanul suhant be a dolgozószobába, és fia mellé állt. Tekintete Eszterre szegeződött, undorral és megvetéssel, mintha nem egy „szemtelen” nővel állna szemben, hanem valami fertőző kórral.
— Hát nem látod? Kinevet téged! Minket! Te kirakod az ajtón, ő meg leül a… — megvetően a monitor felé bökött — …azokhoz a számaihoz! Hol van benned a férfi?
Ez a mondat mindig célba talált. „Hol van benned a férfi?” — ez volt az a kérdés, amely egész életében sebként sajgott benne.
És most is hatott.
Márk arca ismét elvörösödött. Anyja felháborodása új lendületet adott neki. Közelebb lépett az asztalhoz.
— Eszter, talán nem voltam elég világos? Nem viccelek! — fölé hajolt, testével próbálva eltakarni előle a fényt.
Eszter nem nézett fel.
Az egér tovább mozdult a kezében.
Katt.
Egy rövid, száraz, munkába illő hang hasított a csendbe.
Katt.
A ritmusos, higgadt zaj, amely egy normális munkanap természetes része lett volna, most szinte robbanásként csapódott Márk idegeibe.
Az volt számára elviselhetetlen, hogy semmibe veszik. Hogy a lázadása, a parancsa, az önérzete puszta háttérzajjá silányul egy negyedéves beszámoló mögött.
— Azt mondtam! — ordította.
És olyat tett, amire korábban még soha nem volt példa.
Kinyújtotta a kezét, és teljes erőből rácsapta a laptop fedelét.
Reccs.
A műanyag törésének éles hangja és a kijelző tompa csapódása végérvényesen kettévágta a pillanatot.
Nem ütötte meg Esztert. De belerúgott abba, amiből élt. Abba, amivel dolgozott. Abba, ami eltartotta mindannyiukat.
— Azt mondtam, kifelé!
Lihegve állt ott, tenyerét még mindig a lezárt gépen tartva, mintha egy legyőzött ellenfelet szorítana a földre. Úgy érezte, most végre győzött. Megállította. Megtörte.
Eszter lassan felállt.
A szék halkan megnyikordult, ahogy hátragördült.
Nem a könyvelő ült már ott, aki percekkel ezelőtt a számok fölé hajolt. Egy magas, egyenes tartású nő állt velük szemben.
Nem Márk arcát figyelte.
A kezét nézte. A kezét, amely a tönkretett laptopon pihent.
És abban a másodpercben minden a helyére került benne.
Az a jelentés, amelyet olyan sürgősen be kellett fejeznie, az ő bevételét jelentette. Abból a pénzből vették ezt a lakást — pontosabban abból, amit még a házasság előtt eladott ingatlanáért kapott, és amelynek kizárólagos tulajdonosaként szerepelt a szerződésben. Abból rendezték be a szobákat. Abból finanszírozta Márk öt éve sorra bukó, „zseniális” vállalkozási ötleteit. Abból élt Kinga is, aki most erkölcsi fölényben tetszelgett.
Márk nem egyszerűen elküldte őt. Úgy próbálta kilökni a saját otthonából, mint egy élősködő, aki megfeledkezett róla, kié a ház, amelyben ilyen kényelmesen berendezkedett.
— Igazad van, Márk — szólalt meg végül.
A hangja csendes volt, ugyanaz a hűvös nyugalom áradt belőle, mint korábban.
Márk és Kinga egy pillanatra megmerevedtek. A megadásra vártak.
— El fogok menni.
Eszter nyugodtan az asztalhoz nyúlt, és felvette a táskáját. Nem bőröndöt. Csak a kézitáskáját.
— Csakhogy — emelte rá végre a tekintetét, és a szemében nem volt sem könny, sem rettegés, csupán sarkvidéki hideg — összekeverted a dolgokat.
— Micsodát? — préselte ki Márk.
— Nem a te lakásodból küldesz el — mondta tagoltan. — Hanem az enyémből. És az előbb összetörted a munkaeszközömet. Azt a számítógépet, amellyel pénzt keresek. A pénzt, amiből te — pillantott végig remegő kezén —, az anyád — biccentett Kinga felé, aki ösztönösen hátrébb lépett —, és maga ez az egész lakás is fenntartja magát.
A csend, amely erre rájuk nehezedett, majdnem tapintható volt. Feszült, mint egy túlhúzott kötél.
Márk kábultan állt. Ezek nem indulatos szavak voltak. Ezek tények voltak. Rideg, jogilag is megálló tények. Az ő világa az egyszerű erőfitogtatásról szólt, nem ilyen precíz, könyvelői pontossággal kimondott ítéletekről. Azt hitte, ő az úr a házban. Most derült ki: mindvégig csak vendég volt.
Kinga viszont azonnal felfogta a helyzet súlyát. Nemcsak érzelmi, hanem jogi összeomlást látott maga előtt. Az arca elsápadt. A harag helyét félelem váltotta fel — a félelem attól, hogy elveszíti ezt a biztonságos, kényelmes hátországot, amelyet a menye pénze tartott fenn.
— Hazudsz! — tört ki végül Márkból kétségbeesetten. — Ezt a lakást a házasság alatt vettük! Közös! A miénk!
— Én vásároltam — felelte Eszter tárgyilagosan, mintha egy mérleg főösszegét mondaná ki. — A saját, még a házasság előtti lakásom eladásából származó összegből. Az adásvételi szerződésben, amelyet természetesen hibátlanul állítottam össze, a neved nem szerepel tulajdonosként. Ide csak be vagy jelentve. Voltál. Egészen máig.
Márk hátralépett, amíg a háta az ajtófélfának nem ütközött. Tekintete a megrepedt laptopra siklott, mintha ott keresne menedéket.
— Igen — bólintott Eszter, követve a pillantását. — Az imént tönkretetted a munkaeszközömet. Azt az eszközt, amellyel bevételt termelek. Abból a pénzből fizetted ma is a reggelidet, abból megy a rezsi, abból éltek mindannyian. És most ezt próbáltad elvenni tőlem.