— …itt az ajtó. Kifelé! És csukd be magad mögött! — üvöltötte Márk, miközben a folyosóra hajította a holmiját.
Az ajtófélfának támaszkodva állt, zihálva, arca lángolt, inge a hátára tapadt az izzadságtól. Úgy festett, mint aki épp most vívott ki egy dicsőséges győzelmet.
A nappaliban eközben a zokogás egyik pillanatról a másikra elhalt. Mintha valaki elzárta volna a csapot.
Eszter mozdulatlanul állt. A levegő besűrűsödött körülötte, mintha kiszívták volna a szobából az oxigént.
Néhány másodperccel korábban még Eszter volt, a precíz főkönyvelő, aki bonyolult negyedéves beszámolókat zár le hibátlanul. Most viszont… most csak egy nő volt, akit úgy tessékeltek kifelé, mint egy fölöslegessé vált alkalmazottat vagy egy kóbor állatot.
Fülében éles zúgás vert visszhangot. Nem a férjére nézett. Nem Márkra. A tekintete a bőröndön akadt meg.
A régi, bordó, vászonbőrönd volt az. Tizenöt éve ezzel költözött ide, hozzá. Az egyik kereke már akkor is akadozott, régóta tervezte, hogy megszabadul tőle, de mindig halogatta: „jó lesz még a nyaralóba” — mondogatta.
Most a dolgozószoba közepén hevert, kitátva, mint valami rosszindulatú jelkép. A fedél félig nyitva, belőle kilógott egy selyemblúz és az otthoni köntöse, mintha kifordított belsőségek lennének. Márk nem pakolt. Hajigált.
A férfi még mindig a küszöbön állt, mellkasa szaggatottan emelkedett. Nem egy zsarnok benyomását keltette, inkább olyasvalakiét, aki emberfeletti fizikai munkát végzett. Mintha nem egy bőröndöt rúgott volna arrébb, hanem egy tehervagont tolt volna el a helyéről. Megmámorosodott a saját vakmerőségétől. Végre megtette. Megvédte az anyját.
A folyosón ekkor megjelent Kinga is. Az ajtófélfának dőlve állt, sápadtan, de az arcán diadalmas, sértett méltóság feszült. A sírása nyomtalanul eltűnt, a kezét sem szorította már a mellkasára. A tekintetében rajongás csillogott, amikor a fiára nézett. Igazi férfi. Oltalmazó.
Eszter gyomra összerándult. Nehéz volt felfogni, hogy ez a jelenet valóban megtörténik.
Ez az ember, akivel másfél évtizede egy ágyban alszik, akivel közösen vették fel a lakáshitelt — amelynek törlesztőrészleteit jórészt ő fizette —, akivel felnevelték a lányukat…
Nem kérdezett. Nem hallgatott meg semmit. Egyetlen anyai jelzésre ítéletet hirdetett. Kiteszi. A saját dolgozószobájából. A saját lakásából.
„Eszter, már megint tiszteletlen voltál anyámmal? Itt vannak a cuccaid — arra az ajtó.”
Már megint.
Ez a két szó jobban fájt bárminél. Már megint.
Tehát szerinte ő állandóan „tiszteletlen”.
Amikor azt kérte, hogy végre vállaljon munkát, és ne csak „keressen lehetőségeket” hónapokon át — az tiszteletlenség volt.
Amikor nemet mondott arra, hogy az egyetlen szabadnapját a telken töltse, pusztán azért, mert „anyának unatkozni támadt kedve” — az tiszteletlenség volt.
Amikor megpróbálta elmagyarázni neki, hogy felnőtt emberként nem lehet uzsorakamatra mikrohitelt felvenni egy újabb „zseniális üzleti ötlethez” — az is tiszteletlenségnek számított.
Az élete, a munkája, a szakmai tudása, a saját térhez való joga — minden egyetlen, végeláthatatlan sértésnek minősült a férje és annak anyja szemében.
És ma elkövette a legnagyobb bűnt: megkérte Kingát, hogy kopogjon, mielőtt belép.
Lassan felemelte a tekintetét Márk eltorzult, verejtékes arcáról, és a számítógép monitorára nézett.
A képernyőn még ott világított a táblázat. A negyedéves jelentés. A számok, amelyeket tegnapra kellett volna leadnia. A számok, amelyek az igazi életét jelentették: a rendet, a logikát, az erőt.
A földön pedig ott hevert a bordó bőrönd. Az ő „női sorsa”.
Márk és Kinga vártak.
Arra számítottak, hogy Eszter most összeroppan. Hogy sírva fakad, a férje lábához rogy, átrohan a nappaliba, és bocsánatért esedezik Kinga előtt. Hogy kezet csókol, könyörög, ígéri: soha többé.
Márk a meghunyászkodását várta.
Eszter vett egy mély, remegő levegőt.
Nem a bőröndre nézett.
Nem a férjére.
Lassú, kimért mozdulattal visszafordult az íróasztalhoz, mintha minden mozdulatát víz alatt végezné.
Leült a székébe.
— Te most… mit csinálsz? — bukott ki Márkból értetlenül.
Eszter megigazította az orrán a szemüvegét, kezébe vette az egeret, és a kurzort visszavezette arra a cellára, ahonnan kizökkentették.
— Nem hallod, mit mondtam?! — ordította a férfi, közelebb lépve. — Kifelé!
— Hallottam, Márk — felelte halkan. A hangja szinte élettelen volt, de nem remegett benne sem félelem, sem sírás. Csak hideg tárgyilagosság. — Dolgozom. Le kell adnom a negyedéves beszámolót. Amint befejeztem, elmegyek. Addig pedig… — nem fordult meg — …kérlek, menj ki. És csukd be az ajtót. Kívülről.
A férfi megdermedt.
A keze, amely az előbb még lendületben volt a bőrönd hajítása után, most értelmetlenül lógott a levegőben. Az egyszerű logika, amihez hozzászokott — kiabálok, ő megrémül, én győzök — nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel.
Eszter nem sírt. Nem könyörgött. Nem rohant bocsánatért.
Leült dolgozni.
Ő, Márk, a család feje, az imént dühében száműzte az életéből a feleségét, és az asszony úgy reagált, mintha csupán egy zavaró zaj lenne a háttérben. Mint egy bosszantó szúnyog, amit egy kézmozdulattal el lehet hessegetni, miközben az ember fontosabb dolgára koncentrál.
Ott állt, letaglózva ettől a jeges nyugalomtól. A haragja nem talált célt, nem kapott visszacsapást, és ahogy nem volt mibe kapaszkodnia, lassan, bizonytalanul kezdett kifulladni.