Az ajtó a dolgozószobájára – arra az apró helyiségre, amelyet hosszú harc árán hódított vissza a lakásból, egy egykori kamrát alakítva át saját irodává – kopogás nélkül tárult ki.
Eszter összerezzent. Az Excel-táblázat bonyolult oszlopai között mozgó kurzor félresiklott, a kijelölés elcsúszott. Hátra sem kellett néznie, pontosan tudta, ki áll mögötte. Márk mindig kopogott. Sőt, inkább csak halkan kaparta az ajtót, mintha engedélyt kérne a belépésre a saját otthonába. Az anyja, Kinga azonban soha. Ő nem kért bebocsátást. Belépett. Úgy, mint aki ellenőrizni jön.
– Még mindig itt ülsz? – csendült fel az éles, feszülten csengő hang, amely úgy hasított a levegőbe, mint egy megfeszített drót. – És nézd csak azt a port!
Eszter lassan levette az olvasószemüvegét. A negyvenhetedik születésnapja épp a múlt héten volt; a szeme is, a türelme is egyre gyakrabban cserbenhagyta. Otthonról dolgozott, három nagy cég könyvelését vitte, és a mostani jelentést már tegnapra le kellett volna adnia.
– Jó napot, Kinga. Dolgozom.
– Dolgozik… – horkant fel az anyós. Nem is neki beszélt, inkább a falaknak, a porszemeknek, az egész világnak, amely tanúja lehetett az ő szenvedésének. – Ücsörög négy fal között a fiam nyakán, és azt mondja, dolgozik. Az nem számít, hogy a fiam ingei nincsenek kivasalva? Hogy az édesanyja megérkezik, és senki rá se néz?
Eszter lassan megfordult a széken.
– Márk egy órája hozta el a pályaudvarról. Megsütöttem a kedvenc almás pitéjét, a konyhában van – felelte egyenletes, már-már élettelen hangon. Tizenöt éve vívta ezt a háborút. Tizenöt éve alulmaradt.
– Pite! – fintorgott Kinga. – Attól ég a gyomrom. Mondtam már, hogy fahéjat nem ehetek!
– Nincs benne fahéj.
– Akkor biztos savanyú az alma! – vágta rá azonnal.
Az anyós az íróasztalhoz lépett. Tekintete végigsiklott a papírokon, a monitoron, a mappák tornyán, mintha leltárt készítene.
– Minden csupa irat. A lakás meg poros. És a fiam… tudod te egyáltalán, mit evett ma, Eszter?
– Zabkását. Amit én…
– Kását?! – sikított fel Kinga. – Az én kisfiamnak? Az én Márkomnak? Kutyának való ételt adsz neki!
Ez már túlment minden határon.
Eszter érezte, ahogy hideg, dühös vér áramlik az arcába. Felállt. Egy fejjel magasabb volt a törékenynek látszó, de mérgező szavú anyósánál.
– Kinga – mondta halkan. Olyan nyugodtan, hogy a másik önkéntelenül is hátrébb lépett. – Kérem, menjen ki.
– Tessék?!
– Fáradjon ki az irodámból. Dolgozom. Nem engedem, hogy így beszéljen velem. Senki nem teheti meg. Kopogjon, mielőtt bejön.
Csend ereszkedett rájuk.
Egy másodperc. Kettő.
Kinga úgy nézett rá, mintha nem hinné el, amit hallott. Aztán az arca megváltozott. Nem düh ült ki rá, hanem sértett fájdalom. Az ajka remegni kezdett, a szeme könnybe lábadt.
– Te… – suttogta, mellkasához kapva. – Te… kidobsz engem?
– Arra kérem, hogy menjen ki – ismételte Eszter szilárdan.
– Engem? A férjed anyját? Egy kis por miatt?
Válaszra sem várt. Meghajolva, mintha súlyos csapás érte volna, belekapaszkodott az ajtófélfába, és bizonytalan léptekkel indult kifelé – tökéletesen előadott jelenet volt.
– Márk! – a hangja az előbbi jeges élességből drámai jajszóvá torzult. – Márk, kisfiam!
Eszter lehunyta a szemét, és visszaereszkedett a székbe. Ennyi volt. A darab következő felvonása kezdődött.
Ismerte a forgatókönyvet.
Fél perc sem telt el, az ajtó ismét kivágódott, ezúttal akkora erővel, hogy a falnak csapódott.
A küszöbön Márk állt.
Az arca nem csupán haragot tükrözött. Eltorzult az indulattól. Nem a sajátja volt ez a düh – közvetítőként hordozta tovább.
Nem kérdezett. Nem tisztázott.
Ordított.
– Mit képzelsz magadról?!
– Márk, én csak…
– Az anyámra? Az én anyámra emelted fel a hangod?!
– Arra kértem, hogy ne kiabáljon velem az irodámban – felelte Eszter, és egyenesen a szemébe nézett.
– Te… – fulladozott a szavaktól.
A folyosóról Kinga hangos, szinte élvezettel előadott zokogása hallatszott.
– Nem érdekel! – üvöltötte Márk. – Megbántottad! Megaláztad!
Kirohant. Eszter hallotta, ahogy beviharzik a hálószobába, feltépi a felső szekrényt.
Azt hitte, nyugtatóért megy.
Tévedett.
Egy perccel később visszatért. A kezében ott volt a régi, vászonból készült bőrönd, amellyel Eszter évekkel korábban hozzá költözött.
Ledobta a lába elé.
Aztán a folyosón álló szekrényhez lépett – onnan az irodából is rá lehetett látni –, és kapkodva letépte a vállfákról a ruháit. Kabátok, ruhák, sálak repültek a nyitott bőröndbe, mintha értéktelen holmik lennének.
– Márk! – ugrott talpra Eszter. – Mit művelsz?!
A férfi rá sem nézett. Valami különös révületben volt. Most érezte magát végre erősnek, védelmezőnek. Az anyját oltalmazta.
Felkapta Eszter táskáját a bejárat mellől. Kirázta belőle a kulcsokat, a pénztárcát, a fésűt, majd magát a táskát is a bőröndbe gyömöszölte.
A cipzárt alig húzta össze, már rá is csapta a fedelet. Egy rúgással az előszobába lökte, egészen a bejárati ajtóig.
– Eszter, megint szemtelen voltál az anyámmal? Itt vannak a cuccaid… – kezdte, és a hangja jeges elszántsággal csengett a lakás falai között.