Percekig mozdulatlanul ült, a kijelző sötét maradt, ő pedig csak nézte, mintha attól megszólalna. Végül mégis a kezébe vette a telefont. Egy óra telt el, mire megérkezett az üzenet Tamás Szilágyitól.
„Túl messzire mentél. Anyának rosszul lett. Domonkos teljesen kiborult. Rád számítottunk.”
Orsolya Varga elhúzta a száját. Gyorsan bepötyögött pár sort, és gondolkodás nélkül elküldte.
„Nem rám számítottatok. A lakásomra.”
Válasz nem jött. Csak egy újabb, később felvillanó sor: „Még helyrehozhatod.”
Három nappal később Erzsébet Gál állt az ajtóban. Nem telefonált, nem egyeztetett, egyszerűen megnyomta a csengőt, ahogy régen, mintha semmi nem történt volna.
— Tényleg így akarod szétverni mindezt? — kezdte már a küszöbön.
— Nem én rombolok — felelte Orsolya higgadtan. — Csak kiléptem abból, amibe belerángattatok.
— Miféle kiléptél? Ez család! — horkant fel az anyós.
— A család nem számológéppel méri fel más tulajdonát — mondta Orsolya, félreállva, hogy beengedje, de a hangjában nem volt vendégszeretet.
Erzsébet a konyhába ment, végignézett mindenen, mintha leltárt készítene.
— Tamás aggódik — váltott enyhébb hangra. — Éjszakák óta nem alszik.
— Jól aludt, amikor helyettem döntött — válaszolta Orsolya, teát töltve. — Most tanulja, mit jelent felnőttnek lenni.
— Még mindig segíthetsz — hajolt közelebb az asszony. — Nem kell eladni. Lehetne fedezet, vagy ideiglenes átírás…
— Állj — Orsolya letette a csészét. — Ez már sok.
— Csak lehetőségeket mondok.
— Csalást javasol — nézett rá egyenesen Orsolya. — Ráadásul nem az én javamra.
Erzsébet összeszorította a száját.
— Megváltoztál.
— Nem — felelte nyugodtan Orsolya. — Csak nem vagyok többé kényelmes.
— Tudod egyáltalán, hogy nem mondott el mindent?
A mondat úgy akadt bele, mint egy horog.
— Ki? — szűkítette a szemét Orsolya.
— Tamás — pillantott félre Erzsébet. — Többet segített Domonkosnak, mint hinnéd.
— Hogyan?
— Úgy, hogy pénzt vett el. Nem a közösből.
Orsolya lassan kifújta a levegőt.
— Folytassa.
— Többször is levett a te kártyádról. Kis összegeket. Azt hitte, nem tűnik fel.
Valami jeges súly telepedett benne.
— Ezt most komolyan mondja?
— Nem akartam elmondani — tárta szét a kezét az asszony. — De te hoztad idáig.
Orsolya felnevetett, röviden, élesen.
— Tudja, mi az igazán ironikus? — felállt. — Észrevettem. Csak azt hittem, az én költésem. Kiderült, Domonkos magánmentőalapja.
— Nem szenvedtél hiányt…
— Kifelé — mutatott az ajtóra Orsolya. — Azonnal.
— Meg fogod bánni — vetette oda megszokásból Erzsébet.
— Már nem — zárta le Orsolya.
Este Tamás Szilágyi jelent meg. Kabát nélkül, táska nélkül. A bejáratnál állt, mint egy diák felelés előtt.
— Beszélnünk kell.
— Hallgatlak — Orsolya nem kínálta hellyel.
— Anya mondta, hogy tudod.
— Tudom. Hogy pénzt vettél el.
Tamás lesütötte a szemét.
— Vissza akartam adni.
— Mikor? — kérdezte csendesen Orsolya. — A lakás eladása után?
— Ne kezdd el — mondta Tamás, és ezzel a feszültség végleg kimondottá vált.