— …millió forint — préselte ki végül Erzsébet Gál, mintha minden szóval levegőt veszítene. — Hitelek, tartozások… és nem egyetlen ember vár a pénzére. Vannak köztük olyanok is, akik nem türelmes fajták.
Orsolya Varga némán a csészét bámulta maga előtt. Hárommillió. Nem „körülbelül”, nem „valamennyi”. Majdnem három teljes millió.
— És szerintetek mi lenne a megoldás? — kérdezte halkan, anélkül hogy felnézett volna.
— Hát… — az asszony bizonytalanul megigazította a kendőjét. — Van kiút. A lakásod rendben van, jó környéken. Eladnánk, és egy csapásra minden rendeződne. Aztán… majd csak lesz valahogy.
— A „valahogy” pontosan mit jelent? — Orsolya felemelte a fejét. — Hogy beköltözzem hozzátok? Abba a kétszobásba a város szélén?
— És az miért baj? — csattant fel Erzsébet Gál. — A család azért van, hogy támogassa egymást!
— És Domonkos Kozma mikor támogat bárkit is? — vágott vissza Orsolya élesen.
— Ő próbálkozik!
— Abban igen, hogy ne kelljen dolgoznia — vágott közbe. — És ebben kifejezetten tehetséges.
Tamás Szilágyi felpattant a székből.
— Orsolya, elég! Túl messzire mész.
— Nem, Tamás — válaszolta nyugodtan. — Most mondom ki először azt, amit ti évek óta úgy tesztek, mintha nem létezne.
Erzsébet Gál széttárta a karját.
— Mindig ilyen voltál! Hideg, számító, mindent méricskélsz!
— Mert ebben a családban valakinek muszáj józanul gondolkodnia — felelte Orsolya.
— A lakás nem érv, hanem kötelesség!
— A fiam felesége vagy — hajolt közelebb az asszony. — Ez kötelez.
— Senkinek nem tartozom semmivel — Orsolya felállt. — Főleg nem egy felnőtt férfinak, aki saját magát sodorta bajba.
— Tamás, mondd meg neki! — fordult a fia felé kétségbeesetten. — Ugye nem hagyod ezt?
Tamás hallgatott. A csend súlyosabb volt bármilyen kiabálásnál.
— Egyetértesz velük? — kérdezte Orsolya. — Szerinted rendben van, hogy eladjuk az én lakásomat?
— Azt gondolom, a testvért nem lehet magára hagyni — mondta halkan.
— Remek — bólintott Orsolya. — Akkor pakolj.
— Tessék?
— Pontosan értetted.
Erzsébet Gál felsikoltott.
— Megőrültél?!
— Nem — Orsolya kinyitotta az ajtót. — Csak nem hagyom többé, hogy helyettem döntsetek arról, mit áldozzak fel.
— Mindent tönkreteszel! — kiáltotta Tamás.
— Nem — nézett rá csendesen. — Csak kiléptem abból, hogy kihasználjatok.
Tamás még állt egy darabig, abban bízva, hogy ez csak színjáték. Hogy Orsolya visszakozik, legyint, azt mondja: „jó, felejtsük el”. Nem tette.
Húsz perc múlva táskával a kezében ment ki. Nem nézett vissza.
— Ezt még megbánod — vetette oda.
— Lehet — felelte Orsolya. — De nem ma.
Az ajtó becsukódott. A lakásban szokatlan némaság maradt utána. Odakint nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, lassan, komótosan, mintha a város mindent be akarna temetni, és tiszta lappal indítani.
Orsolya leült. A keze remegett, mégsem diadalt érzett, hanem valami furcsa tisztaságot belül.
A csend, ami az ajtócsapódás után maradt, hangosabb volt bármilyen vitánál.
— Hát akkor ennyi — mondta félhangosan, bár rajta kívül senki nem volt ott.
Válaszul csak a radiátor zúgása és a lift távoli moraja hallatszott. December mindig értett ahhoz, hogyan nehezítse meg a szüneteket: korán sötétedik, gyorsan lehűl a levegő, a gondolatok pedig rátapadnak az emberre.
A telefon ott feküdt az asztalon. Orsolya csak nézte.