Háziasszonyka
— Egyáltalán felfogod, mit kérsz tőlem most?
Orsolya Varga hangja meglepően nyugodt volt. Túlságosan is. Így beszél az ember, amikor odabent már nem roppan semmi — mert ami törhetett, az már darabokra hullott.
— A családon próbálok segíteni — felelte Tamás Szilágyi, és félrenézett. — Nincs ebben semmi rendkívüli.
— Az, hogy eladjuk az én lakásomat, szerinted hétköznapi megoldás?
December volt. Odakint korán leszállt az alkony, az udvaron a kerekek alatt csikorgott a hó, valaki káromkodott, miután hiába próbálta beindítani az autóját. A konyhában olcsó őrölt kávé szaga keveredett a kihűlt vacsoráéval. Egy átlagos este. Az a tipikus pillanat, amikor az élet figyelmeztetés nélkül vesz éles kanyart.
— Orsi, ne csináljunk jelenetet — dörzsölte meg fáradtan a homlokát Tamás. — Felnőttek vagyunk. Le kell ülni, és mindent átrágni.
— Már mindent kibeszéltünk — fonta össze a karját a nő. — Te a testvéred gondjait akarod az én nyakamra varrni.
Tamás nagyot sóhajtott. Az a nehéz, elhasznált sóhaj volt ez, amit az bocsát ki, aki már előre áldozatnak érzi magát.
— Ez nem a te károdra történne. Együtt élünk. Házasok vagyunk.
— Az én lakásomban élünk — vágta rá Orsolya. — Ne keverd a fogalmakat.
Az asztalon fekvő telefon rezegni kezdett. Tamás rápillantott, elkomorult, majd kinyomta a hívást.
— Anyu volt — jegyezte meg röviden. — Teljesen ideges.
— És szerinted én nyaralok? — mosolyodott el keserűen Orsolya. — Légy őszinte, Tamás. Te ezt már eldöntötted. Csak arra vársz, hogy rábólintsak.
— Arra várok, hogy ne csak magadra gondolj.
Ekkor kattant valami benne.
— Magamra? — Orsolya lassan az asztalhoz lépett. — Hét éve vagyunk házasok. Hét. Én viszem a háztartást, fizetem a rezsit, bútorokat veszek, felújítok. Egyetlen egyszer sem kértem tőled pénzt. És most én lennék az önző?
— Domonkos Kozma nyakig ül az adósságban — emelte fel a hangját Tamás. — Megszorították. Komoly az ügy.
— Komoly az, amikor valaki dolgozik, és mégsem jut egyről a kettőre — felelte Orsolya halkan. — Nem az, amikor valaki harminc felett még mindig az anyjánál lakik, és vállalkozót játszik.
— Ne beszélj így róla!
— Akkor hogyan? — nézett a szemébe a nő. — Suttogva, csodálattal?
Elhallgattak. Egyetlen másodpercre. Pont elég ideig ahhoz, hogy világossá váljon: nincs visszaút.
— Holnap anya eljön, és mindent elmagyaráz — törte meg a csendet Tamás.
Erzsébet Gál már reggel megérkezett. Az időhöz képest túl meleg pufajkában, kialudt szemekkel, a hónalja alatt a megszokott mappával — abban mindig voltak papírok, igazolások, szerződések, amelyek tartalmát ő maga sem értette teljesen.
— Orsikám, jó reggelt — mondta túlzott kedvességgel. — Biztos nem aludtad ki magad.
— Megvagyok — felelte Orsolya kurtán.
Tamás azonnal sürgölődni kezdett: széket húzott, teát töltött, elővette a kekszet. Mintha ettől bármi is másképp alakulhatna.
— Anya, térjünk a lényegre — mondta. — Mondd el.
Erzsébet Gál mélyet sóhajtott.
— Domonkos jót akart… Nem lusta gyerek, értsétek meg. Próbálkozott, lehetőségeket keresett, forgolódott, ahogy tudott.
— Anya — feszült meg Tamás. — A számok.
— Majdnem három…