A zseb mélyén, a béléshez lapulva, gondosan összehajtogatott, vöröses árnyalatú bankjegyek bújtak meg.
A tanteremre olyan dermedt csend telepedett, hogy még a falióra egyenletes kattogását is tisztán lehetett hallani a tábla fölött.
Gergő lassú, kimért mozdulattal húzta elő a pénzt. Öt darab bankjegy. Ujjai között szinte ünnepélyesen simultak ki a papírok.
– Ez az öné? – kérdezte halkan, de a hangjában fagyos él csengett.
Erika úgy meredt a pénzre, mintha mérges kígyók tekeregnének Gergő kezében. Az arca egy pillanat alatt krétafehérré vált.
– Én… én csak… – akadozott. – Reggel… a buszon féltem, hogy kilopják… áttettem a belső zsebbe… és… teljesen kiment a fejemből…
Felpillantott. A szemében nem bűntudat csillogott, hanem pánik. Nyers, önző félelem. A tekintete a direktor felé rebbent, aki látványosan az ablak felé fordult. Aztán végigsiklott az osztályon, ahol néhány gyerek a pad alatt a telefonját tartotta, és rögzítette a jelenetet. Végül rajtam állapodott meg.
– Elfelejtette – ismételte meg Gergő száraz gúnnyal. – Közben meg tolvajnak bélyegezte a fiút az egész iskola előtt. Az apjától pedig pénzt követelt. Tudja, ezt hogy hívják? Zsarolás. Rágalmazás. Hivatali visszaélés. És még a pedagógusi kötelesség elmulasztása is megáll. Balázs, kíván feljelentést tenni?
Erikára néztem. Az imént még magabiztos, fölényes „vezető pedagógus” alakja szertefoszlott. Egy megtört, reszkető asszony állt előttem, aki pontosan tudta, hogy az élete ebben a pillanatban csúszott ki a kezéből.
– Márk? – fordultam a fiamhoz.
Ő a tanárnőt figyelte. Nem haraggal. Inkább furcsa, felnőttes döbbenettel: „Tényleg ettől az embertől féltem?”
– Apa, menjünk haza – mondta halkan. – Fullasztó itt a levegő.
Gergő felé biccentettem.
– Nem akarok sárdobálásba kezdeni. Majd az élet elszámol vele. Elég lesz neki ezzel együtt élni.
Erika ekkor hirtelen zokogni kezdett, és roskadtan zuhant le a székre, arcát a tenyerébe temetve.
– Szabad – szólalt meg a direktor jeges hangon. – Egy óra múlva várom az irodámban a papírjaiért. Ha nem mond fel önként, fegyelmivel küldöm el.
Kiléptünk az iskola lépcsőjére. A kinti levegő hidegen, frissen csapott az arcunkba, mintha egyetlen fuvallat mosta volna le rólunk az egész délelőtt súlyát.
Gergő megszorította a kezem.
– Túl jóindulatú vagy, Balázs. Én biztosan előállíttattam volna pár napra, hadd gondolkodjon.
– Így is megkapta a magáét. Ez egy kisváros. Innen nincs hova menekülni. Köszönöm, barátom.
– Vigyázzatok magatokra – kacsintott Márkra. – Tartsd észben, fiam: az igazság előbb-utóbb utat tör.
A parkon keresztül indultunk haza. Márk végig hallgatott, csak a hátizsák pántját szorította erősen.
A lépcsőház előtt szólalt meg.
– Apa… tényleg azt hittem, senki sem fog hinni nekem. Olyan magabiztos volt.
– A magabiztosság sokszor csak álarc – feleltem. – Aki túl hangosan bizonygatja az igazát, gyakran rejteget valamit. Ezt jegyezd meg. És azt is, hogy én mindig melletted állok. Bármi történjék.
Bólintott, és aznap először őszinte, felszabadult mosoly jelent meg az arcán.
Este egyszerű bolti pelmenyit ettünk. Semmi különös, mégis úgy éreztem, régen nem esett ilyen jól étel. Márk jó étvággyal kanalazta, én pedig arra gondoltam, Nóra büszke lenne ránk. Nem kiabáltunk, nem álltunk bosszút – csak kiálltunk az igazunkért.
Erikát többé nem láttam. Azt beszélték, a lányához költözött egy másik városba, mert nálunk még takarítóként sem maradhatott volna. Márknak új osztályfőnöke lett: fiatal, következetes, de tisztességes. És ami a legfontosabb – mindig pontosan tudja, hová teszi a pénztárcáját.