– Átnéztem a holmiját – intett hanyagul a föld felé. – Semmi. Üres. Akkor nyilván volt ideje elrejteni, vagy odaadta valamelyik cinkosának a folyosón. De ez lényegtelen. Tudom, hogy ő volt. Rá van írva az arcára. Anya nélkül nő fel, az is látszik rajta, mindig ugyanabban az ingben jár…
Éreztem, hogy ökölbe szorul a kezem. Nem a sértés miatt. Hanem a hanghordozása miatt. Olyan magabiztosan, olyan rendíthetetlen meggyőződéssel beszélt, mintha a pozíciója önmagában bizonyíték lenne. Ő a tanár – tehát igaza van. Mi pedig senkik vagyunk.
– Az egész osztály előtt kutatta át a gyereket? – kérdeztem halkan, de minden szót megnyomva. – Tanúk nélkül? Rendőrség nélkül? Megalázta, kifordította a táskáját…
– Felsőfokú minősítésű pedagógus vagyok! – vágott közbe Erika, felemelve a hangját. – Jogom van fenntartani a rendet! Vagy most azonnal megtérítik a kárt – ami egy tisztességes nyaralás ára, jegyzem meg –, vagy hivatalos ügy lesz belőle. Rendőrség, jegyzőkönyv, gyermekvédelmi bizottság. És majd a gyámhatóság is kíváncsi lesz rá, milyen körülmények között él ez a fiú az egyedülálló apjával. Amíg vizsgálódnak, intézetbe kerülhet. Ezt akarja?
Nyílt zsarolás volt. Mocskos és leplezetlen. Pont oda ütött, ahol a legjobban fáj. Tudta, hogy egy szülő bármit megtenne a gyerekéért, még az utolsó fillérét is odaadná, csak hogy biztonságban tudja.
Nézett rám, várakozva. Arra számított, hogy könyörögni kezdek, mentegetőzni, részletekben fizetést ígérni.
– Hívja ki őket – feleltem.
Erika arcáról lefagyott a fölényes mosoly.
– Tessék?
– Telefonáljon a rendőrségnek. Meg a gyámhatóságnak is, ha úgy tartja kedve. Itt maradok.
A teremben dermedt csend ült meg. A neoncső zümmögése hangosabbnak tűnt, mint valaha. A gyerekek előrehajoltak a padokban. A blöff nem működött.
– Meg fogja bánni – sziszegte. Az arca vörös foltokban égett. – Tényleg kihívom őket. Bilincsben viszik el. Az egész iskola erről beszél majd.
– Tegye meg.
Felkapta a telefonját. Az aranygyűrűs ujjai idegesen csapkodták a kijelzőt.
– Halló? Rendőrség? Tizenhetes iskola. Lopás történt. Igen, diák. Jelentős összeg. Várom a járőrt.
A készüléket az asztalra dobta, majd karba tett kézzel megállt.
– Most pedig várunk. Majd meglátjuk, mennyire lesz bátor, amikor jegyzőkönyvet vesznek fel.
Lehajoltam, felvettem Márk hátizsákját, és együtt leültünk a hátsó padba.
– Apa… – nézett rám. Nem sírt, a szeme száraz volt, de olyan fáradt szomorúság ült benne, ami nem gyerekhez illik. – Szeptember óta rám jár. Azt akarta, hogy mondjam meg neki, ki ír róla csúnyákat az osztálycsoportban. Nem vállaltam. Azt mondtam, nem leszek besúgó. Akkor azt mondta: „Még megtörlek, Smirnov.”
Átkaroltam a vállát.
– Nem fog sikerülni neki. Senki nem tör meg téged.
Elővettem a telefonomat. A névjegyzékben megkerestem egy számot, amit évek óta nem hívtam: „Gergő Ignác”. A volt parancsnokom. Ma már magas beosztásban dolgozott, a kerületi kapitányságot vezette. Nem szeretek segítséget kérni. De most nem rólam volt szó.
Hosszú ideig csengett.
– Igen? – szólt bele fáradt hangon.
– Gergő Ignác, Balázs Smirnov vagyok. Tiszteletem.
– Balázs? Te vagy az? – élénkült fel. – Ezer éve nem hallottalak. Mi történt?
– Baj van, ezredes úr. A fiam iskolájában vagyok. Olyan lopással vádolják, amit nem követett el. Nyomás alá helyezik, már a rendőrséget is kihívták. Igazságot szeretnék, semmi mást.
Húsz perc múlva megérkezett a járőrautó. Két fiatal rendőr lépett be az osztályterembe, és lustán körbenéztek a teremben.