A csengő akkor szólalt meg, amikor éppen a konyhaszekrény leszakadt ajtaját próbáltam visszacsavarozni. A csavar makacsul nem akart a helyére menni, a csavarhúzó folyton megcsúszott, az idegeim pedig már így is pattanásig feszültek. A kijelzőn egy ismeretlen, vezetékes szám villogott – az iskola száma.
Vállam és arcom közé szorítottam a telefont, úgy vettem fel.
– Ön Márk édesapja? – a női hang nem kérdezett, inkább ítéletet hirdetett. Éles volt és metsző, olyan, amely hozzászokott ahhoz, hogy engedelmeskednek neki.
– Igen. Mi történt?
– A fia lopott. Azonnal jöjjön be az iskolába. 205-ös terem. És, Balázs, jobb, ha hoz magával pénzt is. Nem kis összegről van szó. Ha nem szeretné, hogy a gyámhatóság is értesüljön az ügyről, és a fiú jövője csorbát szenvedjen, akkor ezt most, házon belül rendezzük.
A vonal megszakadt. A konyha csendjében hangosan csörrent a földre eső csavarhúzó.
Mereven bámultam a sötét kijelzőt. Valami hideg, ragadós érzés terült szét bennem. Nem félelem volt – annál keserűbb. Márk tizenkét éves. Amióta az anyja három éve meghalt, maga vasalja ki az ingeimet is, mert szerinte „apa eleget robotol a gyárban”. Egyszer talált egy telefont az utcán, és bár hónapok óta új készülékre vágyott, visszavitte a tulajdonosának. Nem, ő nem lop.
Magamra kaptam a munkakabátomat, azt, amelyikben a műhelyben dolgozom. Nem öltöztem át. A tükörből borostás, fáradt arc nézett vissza rám, karikás szemekkel, olajfoltos ujjal. Hadd lássák, ki érkezett. Egy egyszerű melós. Az ilyeneket a legkönnyebb sarokba szorítani.
Az iskola folyosóján főtt káposzta és poros függöny szaga terjengett. A portás fel sem pillantott a keresztrejtvényéből. Kettesével vettem a lépcsőfokokat a második emeletig.
A 205-ös ajtó résnyire nyitva állt. Benyitottam – és földbe gyökerezett a lábam.
Márk a tábla előtt állt, fejét annyira lehajtotta, hogy az álla a mellkasát érte. A holmijai a linóleumon hevertek szétszórva. A hátizsákja kifordítva, a füzetei szétnyitva, a tolltartója kiborítva. A váltócipő az oldalán hevert. Az az alma, amit reggel a kezébe nyomtam, a tanári asztal lábánál feküdt, benyomódva, repedéssel az oldalán.
Az osztály – huszonöt gyerek – néma csendben ült. Mind Márkot figyelték. Néhányan riadtan, mások kíváncsian, szinte várakozó izgalommal, mintha valami látványosság következne.
Erika a katedránál ült, tekintélyt parancsolóan magasodva föléjük. Erős testalkatú asszony volt, haját lakktól merev toronyba fésülte, ujjain vastag aranygyűrűk csillogtak.
– Végre megérkezett – mondta anélkül, hogy felállt volna. – Nézze meg a fiát. A mai főszereplő.
Végigsétáltam a termen, éreztem a gyerekek tekintetét a hátamon. Megálltam Márk mellett, és a vállára tettem a kezem. Az egész teste összerezzent, de nem nézett fel.
– Apa, nem vettem el semmit – suttogta rekedten. – Esküszöm.
– Tudom – feleltem hangosan, hogy mindenki hallja. – Szedd össze a dolgaidat, fiam.
Erika tenyerével nagyot csapott az asztalra. A hang tompán visszhangzott.
– A tárgyak maradnak! Bizonyítékok! Eltűnt a pénztárcám a táskámból. Öt nagy címletű bankjegy volt benne. Kimentem az igazgatóhelyetteshez, a naplót az asztalon hagytam, a táskámat a széken. Amikor visszajöttem, elmozdítva találtam. A pénztárca hiányzott. A teremben csak az ön fia tartózkodott. Ő volt az ügyeletes.
Felállt, és egészen közel lépett hozzánk. Erős, émelyítő parfümillat lengte körül.
– Átkutattam a hátizsákját – folytatta kimérten.