Márk lehajtotta a fejét, mintha hirtelen túl nehézzé vált volna számára a tekintetem.
— Azt mondta, ha eljövök hozzád, ne is menjek vissza — mormolta. — Mégis itt vagyok.
— De vissza fogsz menni hozzá — feleltem csendesen. — Mert nem állsz készen arra, hogy önálló életet élj. Menj haza, Márk. Az édesanyádhoz. Ez a te döntésed, és elfogadom. De az én utam most már máshová vezet.
Nem próbált tovább győzködni. Szótlanul távozott, anélkül hogy elérte volna, amit akart. Egy hónappal később megérkeztek a válási papírok. Aláírtam őket különösebb érzelmek nélkül. Inkább megkönnyebbülést éreztem, mint fájdalmat.
Eltelt egy év. Időközben elindítottam egy kisebb fordítóirodát. A nagymamám régi kapcsolatai és az én nyelvtudásom hamar meghozták az első megbízásokat. A vidéki ház több lett egyszerű otthonnál: ott találtam vissza önmagamhoz, ott tanultam meg, milyen egyedül dönteni és felelősséget vállalni.
Egy hűvös őszi estén csengettek. Amikor ajtót nyitottam, Brigitta állt a küszöbön. Alig ismertem rá. Az egykor mindig kifogástalan, magabiztos asszonyból megtört, fáradt idős nő lett.
— Bejöhetek? — kérdezte alig hallhatóan.
Szó nélkül félreálltam. A nappaliban leült a fotel szélére, kezét az ölében összekulcsolva, mintha vizsgára várna.
— Márk megnősült — kezdte minden bevezetés nélkül. — Két hónapja. Olyan lányt választottam neki, amilyet mindig is akartam: csendeset, engedelmeset. Mindent aláírt, amit elé tettem.
Nem szóltam közbe.
— Tegnap pedig eltűntek. Együtt. Kiürítették a lány számláit — én is utaltam oda pénzt, befektetésnek szántam —, és felszívódtak. Kiderült, hogy a kedves, halk teremtés profi csaló. A fiam pedig cinkosa lett. Ketten játszottak ki.
A hangja megremegett. Brigitta, aki mindig irányítani akart mindenkit, most könnyekkel küszködött az én nappalimban.
— Miért mondja el ezt nekem? — kérdeztem halkan.
Vörös szemmel nézett rám.
— Bocsánatot szeretnék kérni. Igaza volt. Egy nőnek meg kell őriznie a függetlenségét. El akartam venni öntől azt, ami jog szerint az öné volt. A végén pedig mindent elveszítettem. A fiamat, a pénzemet… és az illúzióimat.
— Mit vár tőlem?
— Semmit. Csak… ha képes rá, bocsásson meg.
Felállt, és az ajtó felé indult, majd még egyszer visszafordult.
— Most már értem a nagymamáját. Amikor a férje halála után nem engedte, hogy beleszóljak a pénzügyeibe, megsértődtem. Csúnyákat mondtam neki. Pedig bölcsebb volt nálam.
Azzal elment, és magamra hagyott a gondolataimmal. A kandalló fölötti párkányon ott állt a nagymamám fényképe. Odaléptem hozzá.
— Köszönöm — suttogtam. — Nemcsak a házat és a pénzt, hanem a leckét is.
Odakint az első hópelyhek hullani kezdtek. Lassan, komótosan borították fehérbe a kertet. Új tél érkezett, és vele egy új életszakasz — olyan, amelyben én hozom meg a döntéseket.
Az asztalon fekvő telefonom megrezdült. Üzenet érkezett anyától: „A közjegyzőn keresztül kaptam egy levelet a nagymamától. Azt írta, ne szóljak bele az életedbe, és hagyjalak a saját utadon járni. Sajnálom, ha sürgettelek a házassággal. Szeretlek.”
Elmosolyodtam. A nagymamám még erre is gondolt.
Az örökség, amit rám hagyott, nem csupán ingatlan és megtakarítás volt. Sokkal inkább egy generációkon átívelő tanítás az önállóságról. És én időben megértettem.
Valahol máshol, egy kiürült ház csendjében Brigitta is kénytelen volt szembenézni ugyanezzel a leckével. Csakhogy az ő tandíja túl magasnak bizonyult: elveszítette a fiát, aki a pénzt választotta az anyja helyett. Hogy ez a sors iróniája volt-e, vagy egyszerű igazságszolgáltatás, nem tudom.
Hátradőltem a fotelben. A tűz pattogott, a hó egyre sűrűbben esett, és én végre otthon voltam. A saját otthonomban, amelyet a saját erőmből tartok fenn, ahol a döntéseim az enyémek.
És ez a nyugalom jelentette számomra az igazi boldogságot.