A közjegyző elmondta, hogy az előírt két év éppen a múlt héten telt le.
Egy vastag, krémszínű borítékot nyújtott át. Amikor átvettem, éreztem, hogy remeg a kezem. Lassan felbontottam. Odabent egy levél feküdt, Emese nagymamám jól ismert, határozott kézírásával, mellette pedig egy hivatalos irat.
„Drága Rékám” – kezdődött a levél. – „Ha ezek a sorok eljutnak hozzád, akkor már eltelt két esztendő, és bizonyára megerősödtél annyira, hogy a saját lábadon állj. Mindig hittem benned, tudtam, hogy kitartó vagy, de időt akartam adni neked. A budapesti lakáson kívül rád hagyom a Balaton-felvidéken álló nyaralómat, valamint egy svájci bankban elhelyezett megtakarítást. Egész életemben gyűjtöttem, amikor fordítóként dolgoztam a nagykövetségen. Erről senki sem tudott, még Brigitta sem. Azt szeretném, ha ez a pénz biztonságot jelentene számodra. Soha ne engedd, hogy bárki elvegye tőled az önállóságodat. Egy nőnek mindig legyen saját otthona és saját tartaléka. Ez az igazi szabadság. Szeretettel: a nagymamád.”
A mellékelt banki dokumentumra pillantva elszorult a torkom. A szám láttán először azt hittem, félreolvasom. Ötszázezer euró.
— Ez valóban… ennyi? — néztem fel hitetlenkedve.
— Teljes mértékben — felelte nyugodtan a közjegyző. — Az összeg egy zürichi számlán található. Itt vannak az adatok és a hozzáférés lépései. A nyaraló tulajdonjoga is az ön nevére került, az iratokat mellékeltem. Megenged egy személyes kérdést?
Szinte kábultan bólintottam.
— Emese asszony aggódott önért. Többször módosította a végrendeletet, még az is megfordult a fejében, hogy nem teszi zárttá. Azt mondta, talán nehéz helyzetbe kerül a családjában. Igaza volt?
Keserű mosoly futott át az arcomon.
— Finoman fogalmazott. Az anyósom ragaszkodott hozzá, hogy minden pénzügyi döntést ő felügyeljen. Márk mellé állt. Amikor nemet mondtam, inkább eljöttem.
Gergő — így mutatkozott be korábban — lassan megcsóválta a fejét.
— A nagymamája előrelátó asszony volt. Mintha tudta volna, mire készül az élet. Egyébként hagyott még egy levelet. Brigittának. De csak azzal a feltétellel, hogy akkor adjuk át, ha ön már értesült a teljes örökségről.
Egy újabb boríték került elém, rajta a név: „Brigittának”.
— Elküldhetem postán is, ha szeretné.
— Nem, majd én odaadom — válaszoltam halkan. — Köszönök mindent.
Amikor kiléptem az irodából, leültem a közeli park egyik padjára. Úgy éreztem, mintha percek alatt kifordult volna a világ a sarkaiból. Egy órával korábban még azon töprengtem, hogyan fogok hárommillió forinttal albérletet találni. Most pedig olyan vagyon birtokosa lettem, amely valódi függetlenséget jelentett.
Még aznap délután elindultam a Balaton-felvidéki házhoz. A nyaraló egy kétszintes, barátságos épület volt, tízszázalékos, gondozott kerttel. Látszott, hogy rendszeresen karbantartották. A nappaliban kandalló állt, az emeleten három hálószoba sorakozott. Azonnal éreztem: itt új fejezet kezdődhet.
Két nappal később már ott laktam. A dobozaim még félig kipakolatlanul hevertek, amikor egy hét elteltével csengettek. Márk állt az ajtóban, egyedül.
Soványabbnak tűnt, az arca beesett volt.
— Réka, beszélhetnénk?
Beengedtem. A kandalló előtt foglaltunk helyet. Láttam rajta, hogy igyekszik felmérni a környezetet.
— Szép hely… Béreled?
— Nem. Az enyém. A nagymamámtól örököltem.
Meglepődve nézett rám.
— Erről sosem beszéltél.
— Nem is tudtam róla. Zárt végrendelet volt. Mit szeretnél, Márk?
Néhány másodpercig hallgatott, majd hirtelen kibukott belőle:
— Gyere vissza! Rájöttem, hogy hibáztam. Anya is belátta. Nem fog többé meghatalmazásokat követelni, esküszöm.
Nyugodtan válaszoltam:
— Nem a papírok voltak a lényeg. Hanem az, hogy nem álltál mellém. Az anyádat választottad a feleséged helyett. Hogyan bízzak benned ezek után?
— Szeretlek! — vágta rá kétségbeesetten.
— A szeretet nem kijelentés kérdése, hanem tetteké. És a te tetteid azt mutatták, hogy fontosabb számodra az anyai jóváhagyás, mint a közös életünk.
— Adj még egy esélyt! Megváltozom!
— Nem fogsz, amíg az anyáddal élsz. És ő soha nem fogja elengedni a kezed. Mindketten tudjuk ezt.