— Nem fogom aláírni azokat az iratokat.
Brigitta arcáról egyetlen pillanat alatt lehullott a kedvesség álarca. A tekintete megkeményedett, a szája vékony, éles vonallá szorult.
— Akkor most jól figyelj rám, kislány — mondta fagyosan. — Ebben a házban az én szabályaim érvényesek. Ha itt akarsz élni, alkalmazkodsz hozzájuk. Ha nem tetszik, az ajtó nyitva áll.
— Anya, ne így… — próbált közbelépni Márk, de egyetlen kézmozdulattal leintette.
— Csend legyen! Most a feleségeddel beszélek. Nos, Réka? Aláírod, vagy elkezdesz csomagolni?
Feltoltam a széket, és szó nélkül felálltam. A nappali kijárata felé indultam. A hátam mögött Brigitta elégedett, kárörvendő nevetése csengett fel.
— Így a legjobb! Márk, hadd menjen. Majd találunk neked rendes asszonyt, aki tiszteli az idősebbeket.
Felmentem a hálószobánkba, elővettem a bőröndöt, és módszeresen pakolni kezdtem. Nem remegett a kezem, és nem sírtam. Csak jeges elszántságot éreztem. Néhány perc múlva Márk rontott be a szobába.
— Réka, ezt nem gondolod komolyan! Tényleg képes vagy pár papír miatt tönkretenni a házasságunkat?
Ránéztem.
— A házasságunkat nem én rombolom le, hanem az anyád. És te, amiért hagyod.
— Ne túlozz! Csak írd alá, és minden rendeződik!
Megálltam a bőrönd fölött.
— Felfogod egyáltalán, mit akar? Teljes rendelkezési jogot a pénzem felett. Hárommillió forintról beszélünk. A nagymamám lakásának az áráról, amit egész életében gyűjtögetett.
— De hát anya nem fogja elszedni! Csak segítene befektetni, hogy gyarapodjon!
— Érdekes, hogy neked nem javasolja ugyanezt. Miért nem adsz neki meghatalmazást a fizetésed felett?
— Nekem nincs ennyi pénzem…
— Fizetésed azért van. Azt miért nem ő kezeli?
Nem felelt. Csak némán nézte, ahogy lehúzom a cipzárt a bőröndön.
— Ha most elmész, nem fogok utánad rohanni — mondta végül.
— Nem is számítok rá.
A bőröndöt magam után húzva indultam az ajtó felé. A lépcső tetején Brigitta állta el az utamat, karba tett kézzel.
— Azt hiszed, olyan pótolhatatlan vagy? Márk egy hét alatt túlteszi magát rajtad.
— Ha így lesz, hát legyen. Engedjen el, kérem.
— Lakásod sincs már. Szállodára nem futja sokáig. Még visszakönyörgöd magad, meglásd!
Kikerültem, lesétáltam az előszobába. Az ajtóból még egyszer visszanéztem. A felső lépcsőfordulóban Márk állt az anyja mellett. Két alak, szinte eggyé olvadva. Anya és fia. Ebben a képletben én mindig csak felesleges tényező voltam.
Az első hetet egy külvárosi panzió apró szobájában töltöttem. Márk naponta hívott. Először kérlelt, hogy térjek vissza, aztán válással fenyegetőzött, majd ismét békülékeny hangot ütött meg. Brigitta sem maradt csendben: hosszú üzeneteket írt, melyekben hálátlannak és éretlennek nevezett, és részletesen ecsetelte, mennyire szenved a fia.
Egyiküknek sem válaszoltam. Albérleteket nézegettem, számoltam, terveztem.
A tizedik napon ismeretlen szám villant fel a kijelzőn.
— Réka Szabóval beszélek? Gergő vagyok, közjegyző. Fontos ügyben szeretnék találkozni önnel.
A belvárosi irodájában fogadott. Ötven körüli, kissé fáradt arcú férfi volt, de a tekintete barátságos.
— Azért kerestem meg, mert Emese Melnikov végrendeletével kapcsolatban van teendőnk — kezdte.
— A nagymamáméval? De két éve meghalt. A lakást már megörököltem.
— A lakást igen. Viszont létezett egy másik, zárt végrendelet is. Emese asszony úgy rendelkezett, hogy azt a halála után pontosan két évvel lehet felbontani. Ez az idő most járt le.
A szavai után különös, nyugtalanító csend telepedett a szobára, mintha valami egészen új fejezet küszöbén állnék.