— Réka, drágám, itt írd alá, kérlek — tolta elém Brigitta a papírokat olyan kedves, mézes mosollyal, mintha csak egy csésze teával kínálna, nem pedig három oldalnyi, apró betűs jogi irattal.
A vidéki ház tágas nappalijában ültünk, egy hatalmas tölgyfaasztal körül. Pontosabban már a mi otthonunknak kellett volna neveznem, hiszen Márkkal három hónapja ideköltöztünk Brigitta kérésére. Hosszan győzködött minket: milyen nehéz neki egyedül ebben a nagy házban, mióta a férje külföldi kiküldetésre ment. Végül beadta a derekát a férjem, én pedig követtem.
Kezembe vettem a dokumentumokat, és olvasni kezdtem. Már az első bekezdések után összeráncoltam a homlokom. Meghatalmazás volt. Teljes körű, általános meghatalmazás az összes pénzügyi vagyonom kezelésére.
— Ez pontosan micsoda? — néztem fel rá.
Brigitta az asztal túloldalán ült, ujjait összefonva maga előtt. Az arca továbbra is barátságosnak tűnt, de a tekintete hűvös maradt, fürkésző. Márk az ablaknál állt, a telefonjába mélyedve. A kérdésemre még csak fel sem kapta a fejét.
— Csak a praktikusság miatt, kedvesem. Nálunk a családban mindig az idősebbek intézik a pénzügyeket. Így átláthatóbb, biztonságosabb. Te még fiatal vagy, tapasztalatlan, könnyen hibázhatsz.
Lapozni kezdtem. A következő oldalak részletesen felsorolták, milyen jogokat kellene átadnom: bankszámlák feletti rendelkezés, ingatlan adásvétel a nevemben, hitelfelvétel… Ez nem segítség volt, hanem teljes pénzügyi kiszolgáltatottság.
— Ezt nem fogom aláírni.
A kimondott mondat után olyan sűrű csend telepedett a szobára, hogy szinte tapinthatóvá vált. Márk végre elszakadt a kijelzőtől, és értetlenül meredt rám, mintha idegen nyelven szólaltam volna meg.
— Réka, ne csináld már — mondta fáradt, ingerült hangon. — Anya csak jót akar. Ő sokkal jobban ért a pénzügyekhez, mint mi ketten együtt. Ráadásul ez csak ideiglenes, amíg bele nem tanulsz.
— Mibe kellene beletanulnom? Abba, hogyan kezeljem a saját pénzemet? Azt eddig is tudtam.
Brigitta nagyot sóhajtott, látványosan csalódott arckifejezéssel.
— Márk, beszélj a feleségeddel. Mondd el neki, hogyan működnek a rendes családok. Addig készítek teát.
Fensőséges mozdulattal felállt, és kiment a konyhába, magunkra hagyva minket. Márk odalépett hozzám, leült mellém, és megpróbálta megfogni a kezem. Elhúztam.
— Miért viselkedsz így? — kérdezte türelmetlenül. — Anya tényleg segíteni akar. Apával együtt vezette a vállalkozást, rengeteg tapasztalata van. Neked ott van a nagymamád lakásának az ára. Komoly összeg. Azt okosan kell befektetni.
— Ha ennyire profi, adhat tanácsot. Meghallgatom. De a döntést én hozom meg.
— Nem érted! — pattant fel, és idegesen járkálni kezdett. — Meg fog sértődni! Már így is mennyit tesz értünk. Itt lakhatunk nála, főz ránk, mindent biztosít. És te még ezt az apróságot sem vagy hajlandó megtenni?
Apróság. Így nevezte azt, hogy lemondjak a teljes anyagi önállóságomról. Ránéztem a férfira, akihez egy éve mentem hozzá, és először láttam meg benne az igazságot: egy bizonytalan embert, aki inkább az anyja elismerését választja, mint a felesége bizalmát.
— Márk, ez nem jelentéktelen ügy. Ez az örökségem. Az egyetlen biztos pont az életemben. Nem adom át senkinek. Az édesanyádnak sem.
Ebben a pillanatban Brigitta visszatért egy tálcával. Három csésze gőzölgő tea és egy tányér sütemény volt rajta. Úgy tette le elénk, mintha az előző percek feszültsége meg sem történt volna.
— Nos? Sikerült megegyeznetek? — kérdezte, és helyet foglalt velem szemben.
— Nem — feleltem határozottan.