— …egy kertben kapirgáló ember lányáért? — fejezte be Emese megvetően, hangja élesen hasította ketté a csendet.
Gergő lassú, kimért mozdulattal tette le az ölében heverő szalvétát. Nem emelte fel a hangját, nem látszott rajta indulat. Csupán lehajolt a mellette álló aktatáskájához, és előhúzott belőle egy kopott, sarkain megtört bőrmappát.
— Kertben kapirgáló? — ismételte halkan. — Te pedig, Emese, sikeres üzletasszonynak tartod magad? Saját erőből jutottál idáig?
— Természetesen! — vágta rá az asszony. — Minden forintért megdolgoztam. A saját eszemnek köszönhetek mindent!
— Érdekes — biccentett Gergő. — Én úgy tudtam, hogy inkább egy régi barátomnak, Balázs Volkovnak tartozol hálával. Ismerősen cseng a neve?
A levegő megdermedt. Olyan síri csend telepedett a helyiségre, hogy a mennyezet alatt köröző légy zümmögése is fülsértően hangosnak tűnt. Zoltán kezéből kicsúszott a pohár, a víz sötét foltként szivárgott szét az abroszon.
— Te… ki vagy? — hátrált meg Emese. Az előbb még magabiztos álarc lehullott róla, és a helyén riadt tekintet maradt.
— A nevem Gergő. Balázs egykori biztonsági főnöke voltam. És a keresztapja a lányának. Annak a kislánynak, aki huszonöt éve tűnt el, miután a szülei „véletlenül” lesodródtak az útról az autópályán.
Emese a mellkasához kapott. A mozdulat színpadias volt, de az ujjai valóban remegtek.
— Ez képtelenség… Balázs meghalt… és az ügy is régen elévült…
— A sikkasztás talán — felelte nyugodtan Gergő. — De az okirat-hamisítás és a gyámsággal kapcsolatos csalás más kategória.
Kinyitotta a mappát.
— Itt másolatok vannak. Az eredetiek egy ügyész barátomnál. Huszonöt éve Emese, te Balázséknál dolgoztál házvezetőnőként, Zoltán pedig sofőr volt. Amikor a tulajdonosok meghaltak, villámgyorsan előkerült egy végrendelet, amely szerint minden rátok szállt. A hároméves kislányt pedig egy másik megyében lévő intézetbe adtátok, új névvel. Azt hittétek, örökre eltűnnek a nyomok?
Réka döbbenten nézett az apjára.
— Apa… kiről beszélsz?
— Rólad, kicsim — tette rá Gergő széles tenyerét a lány kezére. — Akkoriban fél évig külföldi kiküldetésen voltam. Mire hazajöttem, a barátom halott volt, a háza idegen kézben, te pedig eltűntél. Évekig kutattalak. Ötéves voltál, amikor rátaláltam az otthonban. Örökbe fogadtalak. Kingával úgy döntöttünk, jobb, ha békében nősz fel, múltbéli mocskolódás nélkül. De most, hogy visszatértünk abba a házba, amely eredetileg is téged illetett…
Körbemutatott az udvaron.
— Ezt az otthont Balázs a lányának építtette. Rékának.
— Takarodjatok innen! — sikoltott fel Emese. — Biztonságiak!
— Itt már nincs szolgálat — szólalt meg halkan Márk, aki Réka mellett állt, sápadtan. — Fél órája elküldtem őket. Anya… kérlek, mondd, hogy ez hazugság. Mondd, hogy nem loptad el más életét.
Emese ajkai elnyíltak, de egy pillanatig nem jött ki hang a torkán, és minden tekintet rá szegeződött.