Márk hitetlenkedve nézett rám.
– Azok után, amiket a fejedhez vágott, tényleg azt gondolod, hogy béküljek ki vele? – kérdezte.
– Nem kibékülést erőltetek – pontosítottam halkan. – Csak egy lehetőséget. De világos keretek között. Ha kapcsolatot akar velünk, el kell fogadnia a határainkat.
Másnap felhívta az édesanyját. A beszélgetés hosszúra nyúlt, és szemmel láthatóan kimerítette. Hol vádaskodás hallatszott a kagylóból, hol sírás. Ildikó végül mégis beleegyezett, hogy találkozzunk.
Egy semleges helyszínt választottunk: a tó melletti parkot. Ildikó feltűnően soványabban érkezett, arca beesett volt, tekintete fáradt.
– Szervusz, kisfiam – szólalt meg csendesen.
– Szia, anya – felelte Márk, és megölelte.
Anyósom felém fordult. Meglepő módon nem volt benne él.
– Szervusz, Réka – biccentett.
Leültünk egy padra. A levegő hűvös volt, a víz felszínén lassan ringatóztak a levelek. Hosszú percekig senki sem szólt, majd Ildikó törte meg a csendet.
– Az utóbbi időben sokat gondolkodtam – kezdte. – Rájöttem, mennyi mindent elrontottam. Nórának igaza van: a szeretetemmel fojtogattalak benneteket. Szörnyeteggé váltam anélkül, hogy észrevettem volna.
– Anya… – próbált közbeszólni Márk, de Ildikó felemelte a kezét.
– Hadd mondjam végig. A válás után ti lettetek az életem középpontja. Nem maradt más kapaszkodóm. És miközben görcsösen ragaszkodtam hozzátok, nem vettem észre, hogy felnőttetek. Talán nem is akartam észrevenni.
Felém fordult.
– Réka, bocsánatot kell kérnem. Igazságtalan és bántó voltam veled. Olyasmiket mondtam, amiket nem lett volna szabad. Jó társa vagy a fiamnak, csak én nem akartam ezt elfogadni.
– Köszönöm – válaszoltam halkan. – Értékelem, hogy kimondta. Elfogadom a bocsánatkérést.
– Nem várom, hogy minden olyan legyen, mint régen – folytatta. – Tudom, hogy azt már nem lehet visszacsinálni. De talán… új alapokra helyezhetnénk a kapcsolatunkat? Lassan, óvatosan.
Márk rám pillantott. Egy apró bólintással jeleztem, hogy rendben.
– Megpróbálhatjuk – mondta. – De vannak feltételek. Nincs bírálat, nincs kéretlen tanács, és nem szólhatsz bele a döntéseinkbe.
– Elfogadom – felelte Ildikó komolyan. – Nóra említette, hogy új vállalkozásba kezdtél.
– Igen. Egy mesterséges intelligencián alapuló rendszeren dolgozunk, amely orvosi diagnosztikát segít.
– Ez fantasztikus – csillant fel a szeme. – Mindig tudtam, hogy tehetséges vagy.
– Réka pedig egy ritka könyveket digitalizáló programot vezet – tette hozzá Márk. – A kulturális örökség megőrzéséért.
Ildikó felém fordult.
– Ez igazán figyelemre méltó munka. Örülök nektek… mindkettőtöknek.
Még egy órát töltöttünk ott. Óvatosan, tapogatózva beszélgettünk, mintha törékeny hidat építenénk. Ildikó elmondta, hogy pszichológushoz jár, mert szeretné megérteni, miért érzi mindig szükségét az irányításnak. Ez a beismerés váratlan volt, és bennem is reményt ébresztett.
Fél év telt el. Az életünk lassan kiegyensúlyozottabbá vált. Márk cége egyre sikeresebb lett, az én projektem plusz támogatást kapott, és még a lakáshitelünk egy részét is előtörleszteni tudtuk.
Ildikóval a kapcsolatunk lassan, de stabilan alakult. Tartotta magát a megállapodáshoz: nem kritizált, nem osztott kéretlen tanácsokat. Néha megingott, de azonnal korrigált és bocsánatot kért. Látszott rajta az igyekezet.
Nóra is rendezte a viszonyát az édesanyjával. Abban állapodtak meg, hogy Ildikó külön lakást bérel a közelben – elég közel ahhoz, hogy találkozhassanak, de nem annyira, hogy egymás terére telepedjenek.
Az ötödik házassági évfordulónkon együtt ünnepeltünk: Márk és én, Ildikó, valamint Nóra a férjével. Anyósom készítette a vacsorát, és az este folyamán először emelte poharát a családunkra.
– Szeretnék köszönetet mondani nektek – mondta, ránk nézve. – A türelmetekért, az új esélyért és azért a leckéért, amit kaptam. Megtanultam, hogy a szeretet nem egyenlő az irányítással. A gyerekeimnek joguk van a saját döntéseikhez, még ha hibáznak is. Köszönöm, hogy erre ráébresztettetek.
Az asztal alatt Márk megszorította a kezem. Rámosolyogtam Ildikóra.
– Mi is tanultunk – feleltem. – Azt, hogy a család nem csupán vérségi kötelék, hanem elfogadás is. Hogy együtt élni annyi, mint egymás gyengeségeit és félelmeit is vállalni.
– A családunkra – emelte fel poharát Márk. – Nem tökéletes, de őszinte.
Összekoccintottuk a poharakat. Abban a pillanatban megértettem, hogy a nehézségeknek értelmük volt. Megtanultuk kijelölni a határainkat, és ugyanakkor megbocsátani is. Rájöttünk, hogy nem az a valódi család, ahol soha nincs vita, hanem az, ahol képesek megoldani azokat.
Ildikó többé nem hangoztatta, hogy a fia nem tartozik nekem semmivel. Felismerte a lényeget: egy igazi kapcsolatban senki sem kötelezettségből marad. Az emberek azért választják egymást, mert együtt akarnak haladni, támogatni a másikat, kéz a kézben végigmenni az úton. És ennél nagyobb érték talán nincs is.