– Ugye te is látod, hogy ez a nő csak kihasznál téged? – dermedtem meg, a teáscsészével félúton a szám felé, amikor meghallottam Ildikó hangját.
Az anyósom a konyhaajtóban állt, karba tett kézzel. Az arcán az a jól ismert, alig leplezett mosoly ült, amelyet négy év házasság alatt megtanultam értelmezni: mint amikor a ragadozó már kinézte az áldozatát.
– Mire célzol, anya? – kérdezte Márk anélkül, hogy teljesen elszakadt volna a laptop képernyőjétől. Reggeli közben is a céges leveleit böngészte.
– Kire másra, mint a feleségedre? – Ildikó odalépett az asztalhoz, és leült velem szemben. – Réka remekül berendezkedett. A te lakásodban él, a te pénzedet költi. És cserébe mit ad?
Éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság. Szinte minden reggel ugyanaz a forgatókönyv: apró, gondosan adagolt szúrások, mintha mindez csak aggódó anyai törődés volna.
– Anya, hagyd abba – sóhajtott Márk fáradtan. – Réka dolgozik, ha esetleg elfelejtetted volna.
– Dolgozik? – horkant fel Ildikó. – Egy könyvtárban ül aprópénzért. Ez szerinted méltó állás egy sikeres informatikus feleségéhez?
Szó nélkül felálltam, és elkezdtem leszedni az asztalt. Felesleges lett volna vitába szállni vele – ezt a leckét már régen megtanultam. Fél éve költözött hozzánk, miután eladta a lakását, hogy kisegítse a lányát, Nórát az új vállalkozásával. Csak átmenetileg – hangsúlyozta akkor. Amíg Nóra talpra nem áll.
Márk telefonja hirtelen megcsörrent, félbeszakítva a kialakuló újabb szócsatát.
– Igen, Gábor… Tessék? Ez nem lehet igaz… – a férjem arca egy pillanat alatt elsápadt. – Az egész céget? De hát miért…
Odamentem hozzá, és finoman a vállára tettem a kezem. Úgy nézett ki, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Értem. Köszönöm, hogy szóltál – mondta végül, majd bontotta a vonalat. Zavartan nézett rám. – Bezárják a céget. A befektetők kihátráltak.
– Látod! – csapott le azonnal Ildikó. – Mondtam, hogy ezek a startupok megbízhatatlanok! Bezzeg ha egy állami nagyvállalathoz mentél volna, ahogy tanácsoltam…
– Anya, most ne – dörzsölte meg az arcát Márk.
– Mikor, ha nem most? Amikor már az utcán lesztek? – emelte fel a hangját. – Hitel van a lakáson, rezsi, minden! Miből fogtok megélni?
Leültem Márk mellé, és megszorítottam a kezét.
– Megoldjuk. Olyan önéletrajzod van, hogy pillanatok alatt találsz új állást.
– A te könyvtárosi fizetésedből? – vetette oda gúnyosan Ildikó. – Az még kenyérre sem lenne elég!
– Elég volt! – tört ki belőlem váratlanul. – A fia most kapott egy hatalmas pofont az élettől, és maga csak azon töri a fejét, hogyan bánthatná még jobban!
Az anyósom elkerekedett szemmel nézett rám.
– Hogy merészelsz így beszélni velem a fiam házában?
– Ez a mi otthonunk – feleltem határozottan. – Márké és az enyém. Nem engedem, hogy megmérgezze a légkört.
– Márk! Hallod, hogyan beszél velem? – fordult felé Ildikó.
De ő csak maga elé meredt. A munkahelye elvesztése óriási csapás volt számára; három éven át szívét-lelkét beletette ebbe a vállalkozásba.
– Bemegyek az irodába – szólalt meg végül. – Összeszedem a dolgaimat, és elköszönök a többiektől.
– Veled megyek – mondtam azonnal.
– Nem, Réka. Most egyedül kell lennem – felelte, majd anélkül, hogy ránk nézett volna, kilépett az ajtón.
Amikor a bejárati ajtó becsukódott, Ildikó ajkán elégedett mosoly jelent meg.
– Látod, mit műveltél? Teljesen kikészítetted!
– Én? – hitetlenkedtem. – Én tehetek arról, hogy megszűnik a cége?
– Ha nem biztattad volna erre az ostoba álmodozásra, már rég stabil állása lenne! – lépett közelebb, fenyegetően fölém hajolva. – Te támogattad a saját vállalkozás ötletét!
– A férjem mellett álltam ki – vágtam vissza, én is felállva. – Valakinek ezt is meg kellett tennie.
– Ne oktass ki arról, hogyan szeressem a fiamat! – csattant fel. – Az egész életemet neki szenteltem!
– És most ezzel a „áldozattal” fojtogatja – szakadt ki belőlem. – Minden lépését ellenőrzi, minden döntését bírálja!
– Vigyázz a szádra, kislány – sziszegte. – Ne feledd, ki engedte meg, hogy ebben a lakásban élj!
– Megengedte? – forrt bennem a düh. – Márkkal együtt fizetjük a jelzálogot. Ez a mi otthonunk!
– Az önerőt én adtam! – kiáltotta. – A lakás árából, amit az eladott lakásomért kaptam!
– Abból a pénzből, amit nagyrészt Nórának adott? – emlékeztettem. – Nekünk ötszázezret adott, kétmilliót pedig a lánya szépségszalonjára, ami fél év alatt csődbe ment.
Az arca bíborvörös lett.
– Nórát ne merd a szádra venni! Csak rossz partnereket fogott ki!
– Ötödször egymás után? – csúszott ki belőlem. – És minden alkalommal Márk pénzéből menti ki!
– Az családi pénz!
– Nem. Az a fia pénze, aki megszakad a munkában, hogy eltartsa a családját – mondtam remegő hangon. – És maga gondolkodás nélkül továbbadja Nórának, miközben ő most épp elveszítette az állását…
A levegő szinte vibrált közöttünk, és tudtam, hogy ez még csak a kezdet.