A gyerekkorom udvara volt.
Valaki aprót nyomott a tenyerembe, és anyám hangját hallottam – az igaziét, nem emlékfoszlányt, hanem élőt, közvetlent:
– Ugorj el biciklivel kenyérért!
Ezerszer megtörtént már velem régen. Ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a türelmetlen szeretet.
A kapu felé indultam. A kerítés mellett ott állt a bringám, a virágágyás drótkerítésének támasztva. A kapun túl az öreg almafa roskadozott a terméstől. Az utcán épp marhákat hajtottak végig. Mindig féltem tőlük; egyszer egy tehén nekem is rontott, azóta kerültem őket. Most is inkább vártam. Megbabonázva figyeltem a poros utcát. Álmodom? Hiszen ezekre a részletekre már nem is emlékeztem… mégis minden pontosan ugyanott volt, ahol lennie kellett.
A csorda elvonult, de egy állat megállt a kapum előtt, és a lehullott almákat kezdte falatozni. A szomszéd is előkerült. Tudta, hogy rettegek a marháktól, ezért ráuszította a juhászkutyáját azzal, hogy „fogd!”, de a telken belül tartotta. A kutya eszeveszetten ugatni kezdett.
– Ne hergelje, majd odébbáll magától! – szóltam át.
– Az nem tehén, hanem bika – vetette oda sértődötten. – A mai kölykök már azt sem tudják, mi micsoda.
Ekkor tudatosult bennem, hogy valóban kisfiú vagyok: rövidnadrág, szandál, csupasz térd. A szomszéd duzzogva visszament, a kutyát hagyta őrjöngeni. Én közelebb léptem a kerítéshez, mintha pótolni akarnám az anatómiai hiányosságaimat.
Hirtelen egy borjú bukkant fel. Beszorult a kapum előtti kis zsákutcába, és rémülten bőgött a kutya miatt. A bika felkapta a fejét, végignézett a kicsin, az almákon, majd az eszét vesztett ebre szegezte a tekintetét. Otthagyta a gyümölcsöt, és komótosan a szomszéd kapujához lépett. Megvetette a patáját, mintha szarvával tartaná fel a kaput – valójában hozzá sem ért, mégis fenyegető tartásba merevedett. A kutya ettől teljesen megvadult, de nem mert közelebb jönni.
A borjú megértette az üzenetet. A bika mögött elsurrant, kirohant a főutcára, és diadalmasat bőgött. A többi borjú azonnal utánairamodott, a kis csapat eltűnt a kanyarban. A bika pedig, mintha mi sem történt volna, visszatért az almákhoz.
Dermedten álltam. Nemcsak az esemény derengett fel bennem a múltból, hanem az akkori tanulság is.
Nem véletlen, hogy az ókori görögök Leventét bikaként ábrázolták: erősnek, bölcsnek, oltalmazónak. Ez az állat nem magyarázott, nem nyugtatgatott – cselekedett. Eszembe jutott, hányszor hallottam kutyás gazdáktól: „Ne félj, nem harap!” Ahelyett, hogy visszafogták volna az őrjöngő ebet. Én pedig rettegve mentem át az udvaron, és a kutyák megérezték a félelmemet.
És én felnőttem, mégis ugyanígy viselkedtem. Amikor Lilla beteg lett, csak annyit mondogattam: „Ne aggódj, sikerülni fog.” De nem tettem semmit. Nem intéztem a kvótát, nem kerestem klinikákat, nem tárgyaltam orvosokkal, nem kutattam a legjobb kezelések után. Csak vártam. Vártam, hogy majd lesz valahogy. Vártam, míg ő küzd egyedül. Rosszabb voltam, mint azok a kutyások. A nemes bika és köztem akkora távolság feszült, mint a föld és a csillagok között.
A gondolataimból egy idős asszony hangja rántott vissza. Emi néni odalépett a bikához, megsimogatta a homlokát, aztán rám nézett.
– Mit ácsorogsz? Tedd a dolgod, te szerencsétlen! – mondta halkan, de élesen.
– Gergő! Gergő! Te jó ég, hogy tudsz így aludni!
Felriadtam, mintha leforráztak volna. Lillát, Emi nénit és a fiamat, Márkot láttam magam körül. Emi néni alig tudta visszatartani a mosolyát. Álmodtam? Ennyire valóságos volt?
– Elállt a vihar – mondta Lilla izgatottan. – És képzeld, Márk leszaladt a kocsihoz, kinyílt! Itt a kulcs!
Hálásan megköszöntük Emi néninek a szállást, majd a behavazott ösvényen elindultunk az autó felé. Letakarítottam a szélvédőt, kiálltam az árokból, és továbbindultunk. Még egyszer visszanéztem a házra – aztán hirtelen satuféket nyomtam.
A helyén romok álltak. Beszakadt tető, gaz verte udvar, letépett spaletták.
– Lilla, nézd meg!
– Ez… ez hogy lehet? – suttogta.
Kicsit előrébb gurultunk, hátha eltévesztettük. De nem volt másik hasonló ház a környéken. A hideg végigfutott a hátamon.
Lillán nem sokkal később újabb műtétet hajtottak végre. Nem vártunk semmiféle támogatásra. Hitelt vettem fel, a kollégák és a rokonok is segítettek – nem voltam többé büszke ahhoz, hogy kérjek. Mindenhová elkísértem, én intéztem az ügyeket, beszéltem az orvosokkal, szerveztem a kezeléseket. Tudtam, mennyivel tartozom neki.
Lilla felépült. Öt éve tünetmentes. Hogy ki segített rajtunk – azok az ikonok, amelyek előtt imádkozott, vagy Emi néni, aki talán fél napra visszatért, hogy észhez térítsen, vagy egyszerűen csak az, hogy végre nem hagytam magára – nem tudom.
Talán mind együtt.