Gyerekként egyszer egy kutya úgy rám ijesztett, hogy hetekig reszkettem tőle. Emlékszem, anyám akkor elvitt egy idős asszonyhoz, aki viaszt csorgatott vízbe, mormolt valamit, és szentképeket tartott az arcom elé. Most, ahogy a konyhában sürgölődő nénit figyeltem, szinte megesküdtem volna rá, hogy ugyanabban a házban járok. Mintha ugyanaz az asszony állna itt előttem. De ez képtelenség… ennyi év telt el! Nem maradhatott változatlan. Hiszen már rég nem is élhet. Toni néni? Taja néni? Hogy is hívták?
Odalopakodtam Lillához.
– Figyelj csak… nem furcsa neked ez az idős hölgy? – súgtam. – A ház minden zegzugát felismerem. Hogy nem omlott még össze harmincöt év alatt? És az arca… mintha ugyanaz lenne, aki itt lakott régen. Tudod, afféle gyógyító volt. Viasz, imák… Nem értem ezt az egészet.
– Komolyan? – nyögte Lilla. – Szétrobban a fejem.
– Ennyire rossz?
– Mindenem fáj. Ha tényleg ért az ilyesmihez, kérd meg, hogy segítsen rajtam.
– Persze, majd rohanok… – morogtam. – Nem akarok bolondnak tűnni.
– Kész a tea! – jelent meg az ajtóban az öregasszony. – Gergő, aranyoskám, vidd oda a csészét a feleségednek. Kanalazd meg egy kicsit, és itt ez a lépes méz, hadd rágcsáljon belőle, talán használ.
– Megoldom én… – próbált felülni Lilla.
Gyorsan felráztam a párnát, a vaságy támlájának támasztottam, hogy kényelmesebben ülhessen.
– Spórolj az erőddel, kislányom – szólt rá az asszony, és olyan tekintettel nézett rám, amelynek nehéz volt ellenállni. – Gergőnek nem esik nehezére.
Engedelmeskedtem. Közben két gondolat zakatolt bennem: honnan tudja a nevemet, és miért voltam eddig ilyen közönyös Lillával? Nem először fordult elő, hogy órákig feküdt kimerülten, képtelenül enni vagy inni. Felajánlottam ugyan a segítségem, de sosem erőltettem. Most pedig láttam, ahogy négy kanál homoktövises tea és egy falat viasz után lassan visszatér az arca színe. Bűntudat szorította össze a torkomat; mintha hirtelen megéreztem volna mindazt a szenvedést, amit ő.
– Innen már megy egyedül – mosolygott rám, és határozott mozdulattal átvette a csészét.
Márk közben két pofára falta az öregasszony palacsintáit, vastagon kente rájuk a lekvárt.
– Mióta eszel te lekvárt, te kis csibész?
– Kóstold meg, apa! Erdei szamócából van! – lelkesedett teli szájjal.
A néni elém is tett egy tányérral.
– Ne haragudjon… hogy szólíthatom? – kérdeztem bizonytalanul.
– Emese vagyok. De hívj csak Emi néninek. Egyél nyugodtan, különben a fiad mindet eltünteti.
– Az biztos… Lilla régen sütött ilyet, de mostanában… – elakadtam. – És tényleg, honnan tudja a nevem? Nem rémlik, hogy bemutatkoztam volna.
– Dehogynem – mosolygott ravaszul. – Azt mondtad: „Jó napot, Gergő vagyok.”
– Mondtam volna?
– Biztosan.
Úgy nézett rám, mintha játszana velem. Nem tudtam eldönteni, neki higgyek-e vagy a saját emlékeimnek.
Ebéd után ólmos fáradtság telepedett rám. Hajnalban keltem, a vihar pedig még mindig tombolt odakint. Lefeküdtem Lilla mellé, és azon töprengtem, miként lehetne kinyitni az átkozott autóajtót. El is bóbiskoltam, míg egyszer Lilla hangja ébresztett. Felült, és a házigazdával beszélgetett.
– Mondja, nem tud véletlenül a környéken valakit, aki gyógyítással foglalkozik? – kérdezte óvatosan.
„Szép kerülő” – futott át rajtam félálomban.
– Ugyan, kislányom, ma már alig maradt ilyen ember – felelte Emi néni.
Lilla sóhajtott.
– Hogy érzed most magad? – folytatta az asszony. – Látom, kipirult az arcod.
– Sokkal jobb. A fejfájás elmúlt.
– Akkor segíts nekem egy kicsit, hátha eszembe jut valaki. Látod azt a képet a sarokban? Vedd le, kérlek, és töröld át. Adok rongyot. Addig gondolkodom.
Sokáig motoztak, én pedig újra elszenderedtem. Azt álmodtam, hogy a képen Szent Miklós látható. Soha nem voltunk különösebben vallásosak, mégis – mintha Lilla szemével néztem volna – térdre hullva könyörögtem hozzá. Nem magamért, hanem érte. Hogy gyógyítsa meg őt, mert nem hagyhat itt minket, mert jobban szeret bennünket bárminél.
Valaki megrázta a vállam. Emi néni állt fölöttem. Kiderült, hogy már dél van. A nap besütött az ablakon, Lilla és Márk sehol.
– Sétálni mentek. Öltözz fel, rád is fér a friss levegő.
Mire felfogtam volna, már ki is tessékelt a verandára. Amit az üvegen túl láttam, attól elakadt a lélegzetem.
Hihetetlen volt: nyár.
Kinyitottam az ajtót. Meleg levegő csapott meg, madarak csiviteltek, tyúkok kapirgáltak az udvaron, valahonnan egy kacsa rikoltása hallatszott, mintha nevetne. Körbefordultam, és lassan tudatosult bennem, hogy ez nem Emi néni portája. Ez a gyerekkorom udvara volt.