Alig telt el néhány másodperc, és a szélvédő teljesen eltűnt a rátapadó hótól. A lapátok kétségbeesetten rángatóztak még egyet, aztán feladták a küzdelmet – a jeges roham egyszerűen legyűrte őket.
– Kiszállok, megnézem, mi történt – szóltam, és már nyitottam is az ajtót.
A következő pillanatban a hó jeges ostorként csapott az arcomba. Az apró, éles szemcsék úgy marták a bőrömet, mintha ezer tű szúrna egyszerre.
– Segítsek? – kiáltotta Lilla a kocsiból.
– Maradj bent! – ordítottam vissza, mert a süvöltés és a fémes csikorgás minden más hangot elnyelt.
– Apa, nagyon pisilnem kell, már nem bírom tovább! – vallotta be Márk kétségbeesetten, és mielőtt bármit mondhattunk volna, már ki is ugrott.
Lilla azonnal utána. A hó azonnal betört az utastérbe, így kénytelen volt visszacsapni az ajtót. Felhúzta a kapucniját, jobban összehúzta a kabátját, a kezében pedig ott lobogott a szélben a parókája.
– Márk, ne menj messzire! Mi van ott? – kérdezte, miközben a tenyerével próbálta védeni az arcát.
– Menj vissza az autóba, az Isten szerelmére! – csattantam fel ingerülten. – Nagy a baj. Le kell takarítanom!
Lilla megpróbálta kinyitni az ajtót, de hiába rángatta, meg sem mozdult.
– Gergő, add ide a kulcsot! Bezáródtak az ajtók!
– Tessék? Hogy micsoda?!
– Nem tudom, egyszer csak lezárta magát!
Ott hagytam az ablaktörlőt, és a saját ajtómhoz léptem. Az sem engedett. A kulcs pedig ott maradt a gyújtáskapcsolóban.
– Ez kész röhej… Ennél rosszabb már nem is lehetne. Most mit csináljunk?
Ott toporogtunk hárman a kocsi mellett, mint három szerencsétlen. Éreztem, hogy elszakad bennem valami, és kiabálni kezdtem. Tisztában voltam vele, hogy ilyen hóviharban egyetlen taxi sem vállalná az utat ebbe az isten háta mögötti faluba.
– Miért kellett mindkettőtöknek kiszállni? Mit csináltál, hogy lezáródtak az ajtók? – tört ki belőlem.
– Nem tudom! Fogalmam sincs! – felelte Lilla rémülten.
Öt perc sem telt el, és már úgy néztünk ki, mintha hóemberek lennénk. Egy személyautó lassan elcsúszott mellettünk, de mire észbe kaptunk, eltűnt a kavargó fehérségben. Több jármű nem jött, az utat pillanatok alatt belepte a hó, torlaszokat emelve.
Nem maradt más választásunk, mint bemenni a faluba, és valakinél menedéket kérni, amíg elcsitul az ítéletidő. Halványan emlékeztem néhány gyerekkori ismerősre innen, de ki tudja, merre sodorta őket az élet azóta. Tanácstalanul indultunk el az első ház felé, amihez eljutottunk: egy megdőlt, zöldre festett, faragott spalettás kis épület volt, tornáccal. A kapuhoz épp egy idős asszony igyekezett a széllel dacolva.
Bár a falu az évek során alaposan átalakult – magas kőkerítések és új építésű házak nőttek ki a földből –, ezt a házat azonnal felismertem. Ugyanolyan volt, mint harmincöt évvel ezelőtt: roskatag, szerény, mégis valami melegséget árasztott. Gyerekkoromban a szüleimmel a közelben laktunk. Eszembe jutottak a nyári esték, amikor a tehenek hosszú sorban baktattak haza, benéztek a mellékutcákba, nedves pofájukkal tépték a füvet, és dézsmálták az udvarunk mögötti almafa lehullott gyümölcseit.
Az öregasszony intett, hogy menjek közelebb. A széllel küzdve léptem oda hozzá.
– Nem idevalósiak? – kérdezte rekedtes hangon.
– Jó napot! Bajba kerültünk az autóval – mutattam az út felé, ahol a kocsink már csak egy elmosódott, fehér kupacnak látszott. – Bezáródtak az ajtók, nem tudunk bejutni. A feleségemmel és a fiammal vagyok… A feleségem nagyon beteg.
– Hívd őket is! Jöjjenek be hozzám! – kiáltotta túl a süvítést.
A ház előtt tágas, de fűtetlen veranda húzódott, tele régi bútorokkal és mindenféle kacattal. Bent egyetlen szoba és egy apró konyha fogadott bennünket. A berendezés egyszerű volt, régimódi, de tiszta és gondosan rendben tartott. Az egyik sarokban ikonok sorakoztak, alattuk kis asztalka fehér terítővel, rajta mécses és egy sokat forgatott könyv.
– Bocsásson meg… leülhetnék valahová? Rosszul vagyok… – suttogta Lilla, egyik kezét a mellkasára szorítva, a másikban még mindig a parókáját tartva. Sápadtabb volt, mint a fal.
Az idős asszony azonnal a keskeny ágyhoz sietett, eligazította rajta a magas párnát, amelyet hímzett terítő fedett.
Felsegítettem Lillát, aki alig ért az ágyra, máris lehunyta a szemét.
– Átfagytak? Főzzek teát? – kérdezte a házigazda.
– Nagyon megköszönnénk – feleltem.
Márkkal csendesen letelepedtünk a kanapéra. Idegen helyen mindig feszélyezve érzem magam, mégis különös, ismerős érzés motoszkált bennem. A kanapéval szemben álló magas falióra látványa szinte belém hasított – mintha már gyerekként is néztem volna annak a mutatóit. A telefonunkon nem volt térerő, Márk ezért a letöltött játékokkal próbálta elütni az időt. Én a csendet hallgattam, az óra egyenletes ketyegését… A konyhában az öregasszony sürgött-forgott. Fehér kendője, ragyogó, élénk tekintete – amelyet nem tompított az idő –, hófehér haja… Ugyanilyen néninél jártunk anyámmal, amikor kicsi voltam. Hatéves koromig dadogtam… és most, ahogy körbenéztem, egyre erősebben éreztem, hogy ez a ház több egyszerű menedéknél.