Fáradt mozdulattal emelte le a parókáját. Én pedig, hogy még oldalról se kelljen rá pillantanom, mélyebben tapostam a gázpedált. Csak az útra figyelni… előre nézni… Nem bírtam elviselni a látványát haj nélkül. Megrázó volt, taszító – és közben szégyelltem magam ezért. Ő rám nézett, és bűnbánó mosollyal simította végig kopasz fejét, amely sima volt és fénytelen, mint egy vízmosta kavics.
– Meleg van az autóban. Teljesen beizzadt a fejbőröm, mintha sapka lenne rajtam – mondta halkan.
– Aha – morogtam.
Kifejezetten bosszantott, amikor így mutatkozott előttem. Inkább az aszfaltra szegeztem a tekintetem. Elesettnek látszott. Már elfogadtam, hogy nem marad velünk sokáig, sőt, valahol mélyen talán vártam is a végét. Lilla viszont küzdött. Egyedül. Vizsgálatról vizsgálatra járt, végigcsinálta a kemoterápiát, a kezeléseket, a hosszú rehabilitációt.
– Hiszek benned. Sikerülni fog – hazudtam neki újra meg újra.
Szavakkal támogattam, amennyire tellett. A kórházakat viszont gyűlöltem. A fertőtlenítőszag felfordította a gyomromat, a fehér köpenyek látványától kirázott a hideg, a folyosók rideg tisztasága és a kórtermek sivársága fullasztott.
– Ne félj, túl leszel rajta – biztattam, aztán hagytam, hogy egyedül merüljön el a tűk, infúziók és üvegcsék világában.
A fiunkkal ritkán mentünk be hozzá. Szerencsére Márk már kilencéves, nagyfiú – gondoltam gyakran. Megleszek vele kettesben is. Talán még egyszerűbb is lenne. Egy hosszan, súlyosan beteg ember jelenléte felemészti a környezetét. Kiszívja az erőt azokból, akik mellette élnek. Nekem pedig dolgoznom kell, én tartom el a családot. Az energiatartalékaim sem végtelenek. Amikor Lilla a rosszulléteiről beszélt, egy idő után én is betegnek éreztem magam. Átragadt rám a reménytelensége, a gondolataim sötét irányba fordultak, és valami ragacsos, makacs szomorúság tapadt rám, mint rágógumi a farmerre. Még az is kimerített, hogy lelki támaszt próbáltam nyújtani. Néha úgy éreztem, belőlem merít erőt az élethez. Az én rovásomra.
Ezért még inkább eltávolodtam. Többet vállaltam a munkahelyen, hogy legyen elfogadható okom a távollétemre. Előfordult, hogy anyámnál aludtam, arra hivatkozva, hogy így nem kell reggel a dugóban araszolnom. Lényegében minimálisra csökkentettem a jelenlétemet.
Lillánál agydaganatot diagnosztizáltak. Végigcsinálta a kemót, majd állami támogatással megműtötték. Hosszú lábadozás következett, aztán egy rövid remisszió. Végül minden visszatért, ráadásul súlyosabb formában. A városunkban nem álltak rendelkezésre a szükséges vizsgálati lehetőségek, ezért azon a napon Szegedre vittem. Hajnalban indultunk, a napfelkelte tiszta, szinte áttetsző volt. A mezőket hó borította, amely rózsaszínes árnyalatban derengett a felkelő nap fényében. Lilla elaludt, hátul Márk is elszenderedett. Megbeszéltük, hogy amíg anyja vizsgálaton lesz, elmegyünk a planetáriumba.
Mire Lilla felébredt, apró hópelyhek kezdtek hullani, és feltámadt a szél. A reggeli égboltot szürke fátyol borította. Elővett egy tablettát a táskájából, ásványvízzel lenyelte. Tudtam, hogy fáj a feje, de nem kérdeztem rá. Kibújt a kabátjából, nyújtózott egyet, majd ismét levette a parókát.
– Meleg van itt bent. Teljesen átizzadt a fejem – ismételte.
– Hm.
– Merre járunk, Gergő? – kérdezte, miközben eligazgatta a műhajat. Ezen a szakaszon nem voltak táblák, tanácstalanul nézett körbe a hólepte földeken.
– Mindjárt ahhoz a környékhez érünk, ahol gyerekként éltem.
– Tényleg? Hol? Erről sosem meséltél.
– Szentendre. Átvágunk rajta, onnan hajtunk fel az M2-esre, így nem kell fizetnünk az autópályáért.
Nem szólt semmit. Tudta, hogy minden forintot megfogok, ahol csak lehet. Az első műtétre másfél hónapot várt, még szerencsésnek is számított. Ha azonnal akarta volna, 250 ezer forintba került volna. Bonyolult eset – magas ár. Ennyi pénzünk nem volt. Lilla nem beszélt kölcsönről, hitelről. Ki fizette volna vissza? Én. Inkább kivárta a sorát, bízva abban, hogy addig kitart. A fiunk miatt kapaszkodott az életbe, még akkor is, amikor alig tudott lábra állni. Én hallgattam. Ha meghal, nekem kell majd egyedül felnevelni Márkot – és még az adósságot is törleszteni?
– Nézd, milyen gyorsan romlik az idő. Hallod, hogy süvít? – jegyezte meg.
– Ezt hívják hóviharnak – okoskodott hátul Márk.
Szentendre felé közeledve percről percre sűrűbb lett a havazás. Alig öt perc alatt olyan ítéletidő kerekedett, hogy kénytelen voltam szinte lépésben haladni – semmit sem lehetett látni. Megbabonázva figyeltük a mezőt: a szél hatalmas hótáblákat tépett fel, felkapta őket a levegőbe, majd őrült erővel sodorta tovább. Feltűntek a falu első házai, de egy pillanat múlva elnyelte őket a fehér örvény. A szél sivított, az autó karosszériája remegett és recsegett. Valóságos fény- és hangjáték tombolt körülöttünk. Olyan hirtelen csapott le ránk a vihar, hogy kénytelen voltam hirtelen mozdulattal a fékre lépni és félrehúzódni az út szélére.