— De hát maga kérte, hogy ne én irányítsak. Ha így van, akkor mostantól ön vezényel — tettem hozzá nyugodtan.
Ekkor Márk lépett közénk. Az arca vörös volt az indulattól.
— Anya, Lilla, kérlek, fejezzétek be. Mindenki minket figyel.
Ráemeltem a tekintetem.
— Márk, édesanyád ma reggel kifejezetten arra kért, hogy ne „ragyogjam túl” a születésnapodat. Én csak tiszteletben tartom a kérését. Hol itt a probléma?
Hol rám, hol Brigittára nézett, mintha próbálná összerakni a képet. Aztán váratlanul felnevetett. Először csak halkan, majd egyre hangosabban.
— Anya… tényleg azt kérted Lillától, hogy ne tűnjön ki?
— Igen, de nem így értettem! — tiltakozott Brigitta zavartan.
— Akkor hogyan? — Márk még mindig mosolygott. — Lilla szó szerint teljesítette a kérésedet. Nem tündököl, nem vonja magára a figyelmet. Pontosan ezt akartad, nem?
Brigitta döbbenten állt, szinte szóhoz sem jutott.
— Márk, most komolyan őt pártolod?
— Anya, pontosan azt kaptad, amit kértél. Ma este Lilla biztosan nem fogja elhomályosítani az ünnepeltet. Minden szem rám szegeződik — ahogy szeretted volna.
És ekkor valami átbillent. Réka, Márk főnökének felesége elnevette magát. Utána Gergő, Márk régi barátja is csatlakozott. Néhány másodperccel később már az egész terem nevetett, a feszültség pedig szertefoszlott.
A férjemre néztem, és arra gondoltam: talán nem mindig áll mellém azonnal, de legalább képes meglátni a helyzet komikumát.
— Rendben — szólaltam meg végül. — Átöltözöm. A kocsiban van egy másik ruhám.
— Tartalék ruha? — kérdezte Márk meglepetten.
— Természetesen. Én szerveztem az estét, számolnom kellett minden eshetőséggel.
Ahogy az ajtó felé indultam, még hallottam Brigitta felháborodott hangját:
— Márk, ezt direkt csinálta!
— Persze, hogy direkt, anya. Mit gondoltál?
Amikor visszatértem a pisztáciazöld ruhámban, gyorsan összefogott hajjal és visszafogott sminkkel, a hangulat már oldott volt. A zenész játszott, a vendégek beszélgettek, Brigitta pedig feltűnően csendben ült az asztalnál. Nem próbált többé beleszólni semmibe.
Az este során legalább tízen jöttek oda hozzám. Volt, aki kíváncsian kérdezte: „Ez most komoly volt?” Más elismerően súgta oda: „Lilla, ehhez bátorság kellett.” Márk egyik nagynénje még azt is hozzátette:
— Őszintén szólva, ideje volt, hogy valaki végre helyre tegye Brigittát.
Az ünnepség végül remekül sikerült. Márk meghatott beszédet mondott, sorra érkeztek a köszöntések, felcsendültek a kedvenc dalai. Én pedig csendben figyeltem az eseményeket, és arra jutottam, hogy néha a legjobb tükör az, ha valaki a saját szavait kapja vissza — változtatás nélkül.
Azóta Brigitta nem hívogat „finom” célzásokkal. Ha kér valamit, pontosan és egyértelműen fogalmaz. Valószínűleg rájött, hogy hajlamos vagyok szó szerint értelmezni a mondatokat.
A családi összejövetelek szervezésébe sem avatkozik bele többé. Megérkezik, leül, és vendégként viselkedik. És be kell vallanom: így sokkal békésebb minden.
Ha manapság valaki azt mondja nekem, hogy „ne tűnjek ki” vagy „fogjam vissza magam”, mindig visszakérdezek: pontosan mire gondol? Mert ha nem tudja világosan megfogalmazni, mit szeretne, akkor valószínűleg ő maga sincs tisztában vele. Én pedig nem vagyok gondolatolvasó.
Néha a legegyszerűbb megoldás az, ha szó szerint azt tesszük, amit kérnek tőlünk. És hagyjuk, hogy a helyzet önmagáért beszéljen.