— …hogy ma este ne én legyek a reflektorfényben. Hát most tényleg nem vagyok az — tettem hozzá higgadtan.
Márk csak pislogott rám, mintha nem értené, amit hall.
— Lilla, ez az ötvenedik születésnapom! Mit fognak szólni az emberek?
— Ugyan mit szólnának?
— Azt, hogy a feleségem… nem is tudom… nincs magánál!
— Vagy inkább azt, hogy a feleséged komolyan veszi az édesanyád kívánságait. Nem pontosan ezt szerette volna?
Még próbált volna érvelni, de én már a bejárat felé indultam.
— Gyere, induljunk, mindjárt elkésünk.
Az étterembe érve egyenesen a számunkra fenntartott asztalhoz sétáltam. A vendégek többsége még nem futott be, csak a pincérek sürögtek-forogtak, rendezték a tányérokat, igazgatták az evőeszközöket. Az a fiatal felszolgáló, aki korábban az ajtónál fogadott, időnként hitetlenkedve sandított felém, mintha még mindig nem tudná hová tenni a látványt.
Elsőként Márk munkatársai érkeztek meg a párjaikkal. A megszokott lelkesedéssel fogadtam őket: mosoly, puszi, kedves szavak. Réka, a főnöke felesége szó szerint földbe gyökerezett lábbal állt meg előttem.
— Lilla… ez most komoly? Tényleg te vagy az?
— Ki más lenne? Gyertek csak, foglaljatok helyet.
— De hát… beteg lettél, vagy mi történt?
— Nem, csupán úgy döntöttem, ma nem tündökölök.
Összenéztek, de inkább nem firtatták tovább.
Aztán sorra befutott mindenki: az én barátnőim, Márk régi haverjai, kollégák, távoli rokonok. Szinte kivétel nélkül ugyanaz játszódott le: először döbbent tekintet, aztán tanácstalanság, végül bizonytalan mosoly, mintha azt latolgatnák, tréfa-e az egész.
Én azonban rendületlen maradtam. Kedvesen üdvözöltem mindenkit, segítettem leültetni őket, érdeklődtem az útjuk felől. Ha valaki szóba hozta az öltözékemet, mindig ugyanazzal feleltem:
— Azt kérték, maradjak háttérben. Pontosan ezt teszem.
Ekkor nyílt az ajtó, és megérkezett Brigitta. Tetőtől talpig kiöltözve, új ruhában, csillogó ékszerekkel, gondosan belőtt frizurával — igazi nagy belépő volt. Körbenézett a termen, integetett néhány ismerősnek, majd végül megpillantott engem.
Láttam az arcán végigfutó érzelmeket: először értetlenség, aztán riadalom, végül leplezetlen harag.
Határozott léptekkel indult felém.
— Lilla, ez mégis mit jelentsen?
— Melyik részére gondol, Brigitta?
— Ez az egész! — intett felém ingerülten. — Így jöttél?
— Köntösben és papucsban, igen — feleltem nyugodtan. — Talán nem megfelelő?
— Hogyne lenne probléma! A fiam ünnepsége ez! Mit gondolnak majd a vendégek?
— Ugyanazt, amit az imént kérdezett a fia is. Mit gondolnának?
— Azt, hogy a felesége… — elharapta a mondat végét.
— Különc? — segítettem ki. — Vagy inkább azt, hogy a felesége tiszteletben tartja az ön kérését?
— Miféle kérést?!
Mosolyogva válaszoltam:
— Reggel azt mondta, ne akarjak ragyogni, ne vonjam magamra a figyelmet. Most pontosan így teszek. Nem ez volt az óhaja?
Az arca elsápadt.
— Nem erre gondoltam!
— Akkor mire? — kérdeztem halkan, de úgy, hogy a környező asztaloknál is jól hallható legyen. — Segítsen értelmezni, kérem, mit jelent az, hogy „ne tűnjek ki”?
Brigitta zavartan körbenézett. A beszélgetések zaja lassan elhalkult, egyre többen figyeltek ránk.
— Úgy értettem… hogy ne játssz nagyzolót…
— Konkrétan miben? Jó lenne pontosítani.
— Hogy ne irányíts mindenkit! Ne viselkedj úgy, mintha te lennél a házigazda!
A levegő megdermedt. Még a pincérek is mozdulatlanná váltak.
Én viszont még szélesebben mosolyogtam.
— Értem. Tehát nem szerette volna, hogy én szervezzek és intézkedjek. Ebben az esetben talán átveszi a feladatot? A vendégek már itt vannak, a zenész nem tudja, mikor kezdjen, a felszolgálók a sorrendről kérdeznek…
Brigitta láthatóan zavarba jött.
— Én… én azt sem tudom… honnan kellene ezt tudnom… — hebegte, miközben a tekintetek súlya egyre inkább ránehezedett.