Nem tűnni fel. Meghúzódni. Szerényebben viselkedni.
Abban a pillanatban valami csendes, mégis izzó düh ébredt bennem. Ismerős az érzés? Amikor belül fortyogsz, de kívülről nyugodtnak látszol, már-már közömbösnek.
Eszembe jutott, hogy egy hónappal korábban milyen lelkesedéssel vetettem bele magam Márk születésnapi ünnepségének szervezésébe. Sorra hívtam a barátokat és rokonokat, éttermet kerestem, egyeztettem az ételsort, és külön tortát rendeltem a város túlsó végében működő cukrászdából, mert csak ott készítik az ő kedvenc „Napóleonját” azzal a bizonyos, tökéletes krémmel. Zenészt intéztem, programot találtam ki, minden apróságot kézben tartottam.
Aztán bevillant a tavalyi jelenet Brigitta születésnapjáról. Én terítettem meg az asztalt, én fogadtam a vendégeket, én figyeltem arra, hogy senkinek se ürüljön ki a pohara. Ő pedig az asztalfőn ült az új, csillogó ruhájában, és mosolyogva fogadta a gratulációkat. Amikor Emese néni elismerően megjegyezte: „Brigitta, milyen fantasztikus ez a lakoma!”, az anyósom elégedetten felelt: „Igyekszem a kedves vendégek kedvében járni.”
Igyekszem. Én töröm magam, de a dicsőség az övé.
És most nekem kellene „háttérben maradnom”. Hogy véletlenül se homályosítsam el a fiát. A férjemet, nem mellesleg.
Márk ekkor lépett be a konyhába, kócosan, alsónadrágban, miközben álmosan megvakarta a hasát.
— Kivel beszéltél? — morogta, és a kávéfőző felé indult.
— Az édesanyáddal.
— Hm. Mit akart?
Alaposan végigmértem. A férfit, akiért tizennégy éve nyelem le Brigitta apró szurkálódásait. Aki sosem áll mellém, amikor az anyja elkezdi a finom kis játszmáit. Aki ilyenkor mindig csak annyit mond: „Ne foglalkozz vele, tudod, milyen.”
— Azt kérte, hogy ma este maradjak észrevétlen.
Márk a csészéje fölül felpillantott.
— Ezt hogy értette?
— Úgy, hogy ne vonjam magamra a figyelmet. Hadd legyél te az est főszereplője.
Felnevetett.
— Ugyan már, Lilla! Ne vedd komolyan. Tudod, milyen ő.
Persze hogy tudom.
— Szerinted mire gondolt pontosan? — kérdeztem.
Vállat vont, és már látszott rajta, hogy elveszti az érdeklődését.
— Ki tudja? Talán arra, hogy ne irányíts mindent, mint szoktad.
Ne irányítsak mindent. Vagyis ne szervezzek meg mindent úgy, hogy neki jó legyen, hogy minden flottul menjen.
— Értem — feleltem halkan.
A hálószobába mentem, kinyitottam a szekrényt, és elővettem az új ruhámat. Pisztáciazöld, elegáns darab volt, kifejezetten erre az alkalomra vásároltam.
És akkor hirtelen megvilágosodtam.
Azt szeretnék, hogy ne tűnjek ki? Rendben. Pontosan azt fogom tenni, amit kértek.
Visszaakasztottam a ruhát, és helyette felvettem a narancsszínű háziköntöst, amit Márk tavaly szilveszterkor adott azzal a megjegyzéssel: „Hogy itthon is csinos legyél.” Őszintén szólva borzalmas darab volt — rikító, fodros szegéllyel, teljesen ízléstelen. Viszont tökéletesen hétköznapi. Tökéletesen jelentéktelen.
Felhívtam a fodrászt és a manikűröst, lemondtam az időpontokat. A hajamat összeborzoltam, sminket nem tettem fel. A végén még belebújtam a rózsaszín pomponos papucsba is, amit a születésnapomra kaptam az unokahúgomtól. Soha nem hordtam, mert kínosnak éreztem. Most azonban úgy gondoltam: miért is szégyellném? Ma este úgysem „ragyogok”.
Kettőkor kezdtem készülődni. Márk addigra tettre kész volt: új öltöny, mandzsettagomb, finom illat lengte körül. Amikor meglátott, megtorpant.
— Lilla, jól vagy? Nem vagy beteg?
— Dehogy, miért lennék?
— Te… ebben akarsz jönni?
— A köntösömben, igen.
— A köntösödben? Az évfordulómra?
Nyugodtan néztem rá.
— Márk, az édesanyád kifejezetten arra kért, hogy ma este maradjak a háttérben, és egy pillanatra se vonjam magamra a figyelmet. Én pedig igazán igyekszem eleget tenni a kérésének.