Amikor beléptem az étterembe a fiatal sárgarépa árnyalatú, bolyhos köntösömben és a rózsaszín bojtokkal díszített otthoni papucsomban, a pincér arcán olyan döbbenet futott át, mintha legalábbis rossz helyre érkeztem volna. Láttam rajta, hogy próbálja összerakni a képet: vajon egy zavart nő áll előtte, vagy valami különös tréfa részese lett. A szemhéja idegesen megrebbent, miközben végigmért tetőtől talpig.
Én azonban teljes nyugalommal szólaltam meg:
— Kérem, kísérjen a Márk Péter névre foglalt asztalhoz. Az ötvenedik születésnapját ünnepeljük.
Szinte gépiesen indult el előttem, én pedig végigsétáltam a termen. Minden tekintetet magamon éreztem. Ismerős az érzés, amikor az ember léptei túl hangosnak tűnnek a csendben? A papucsom cuppogva csattogott a parkettán, a köntösöm lebbenve követte a mozdulataimat, a bojtok pedig vidáman ugráltak minden egyes lépésnél.
De ne rohanjunk ennyire előre.
Az egész már reggel, Márk jubileumának napján kezdődött. Hétkor ébredtem, ahogy mindig. Félálomban már sorra vettem a teendőket: tízkor fodrász, egykor manikűr, háromkor a tortáért kell menni, négyre az étteremben kell lennem, hogy ellenőrizzem a terítést és fogadjam az első vendégeket. Márk még békésen aludt, szinte keresztben az ágyon. Arra gondoltam, hogy ötvenéves létére reggelente pont úgy viselkedik, mint egy duzzogó kamasz — nehezen kel, és az első pillanatokban morcos, mint akit kényszerítenek az életre.
A kávé még le sem főtt, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn Brigitta neve villogott. Az anyósom precíz ember, de hogy reggel nyolckor hívjon, az szokatlan volt.
— Lillácskám, jó reggelt — csöpögött a hangja a kedvességtől. — Ugye nem ébresztettelek fel?
— Dehogy, Brigitta, már talpon vagyok. Készülődöm az estére.
— Pont erről szerettem volna beszélni. Lenne egy… finom kérésem.
Ekkor már megfeszült bennem valami. Tizennégy év házasság alatt megtanultam: ha ő „finom kéréssel” kezd, abból ritkán sül ki egyszerű dolog.
— Hallgatom.
— Tudod, ma különleges nap Márk számára. Kerek évforduló, sok vendég… jó lenne, ha minden figyelem rá irányulna.
Egy rövid szünet következett. A gyomromban kellemetlen érzés támadt.
— Arra gondoltam… nem tudnál ma egy kicsit háttérben maradni? Hadd legyen a fiam a nap középpontja.
Majdnem félrenyeltem a kávét.
— Ezt pontosan hogyan érted?
— Jaj, semmi bonyolult, drágám — vált még lágyabbá a hangja. — Csak ne vonj magadra túl sok figyelmet. Olyan energikus és feltűnő vagy, mindenki észrevesz azonnal. Ma inkább nézzenek a születésnaposra.
Próbáltam feldolgozni a szavait, de ő már folytatta is, mintha beleegyeztem volna.
— Tudtam, hogy megértesz! Okos nő vagy, tisztában vagy vele, mennyire fontos egy férfinak, hogy ő legyen a középpontban.
— Brigitta, mit takar nálad az, hogy maradjak háttérben?
— Igazán semmiséget. Légy ma visszafogottabb. Ne te irányíts mindent, adj teret másoknak is.
Másoknak? Kinek? Neki, aki a házasságunk alatt egyszer sem szervezett még egy vasárnapi ebédet sem, viszont minden fogásomban talált kifogást?
— Értem — feleltem végül higgadtan. — Rendben, Brigitta.
— Nagyszerű, akkor este találkozunk, kedvesem.
A vonal megszakadt. Én pedig ott maradtam a konyhában, telefonnal a kezemben, és egyetlen pontra meredtem. „Maradjak háttérben.” Ez a két szó visszhangzott bennem, és már akkor tudtam, hogy ez a kérés nem fog nyomtalanul eltűnni bennem.