A gondolat nem hagyta nyugodni: mi van, ha nem kincsként vigyáz rájuk, hanem titkot rejteget?
Amikor az édesapja kiment a kertbe bogyókat szedni, Erika közelebb húzódott hozzá a konyhaasztalnál.
— Na, mondd csak, mi nyomaszt ennyire? — kérdezte halkan.
Nóra részletesen elmesélte a vörös hajú nőt, a talált hangfelvételt és azt is, hogy Márk letagadta a találkozást. Az anyja arca elkomorult, elgondolkodva ráncolta a homlokát, majd szinte suttogva szólalt meg:
— Eszter… Értem már. De ne faggass tovább. Megígértem Márknak, hogy nem árulom el. Meglepetésen dolgozik neked, és Eszter segít neki.
— Meglepetésen? Hazugságokkal és egy másik nővel az oldalán? — csattant fel Nóra.
Délután, mintha csak véletlen lenne, az ebédnél szóba hozta a nevet.
— Képzeljétek, pár napja összefutottam Eszterrel — jegyezte meg könnyedén.
Az apja azonnal felkapta a fejét.
— Na tessék! Mondtam én, hogy nem tud titkot tartani! Oda a meglepetés! Házat vett nektek, az unoka érkezésére akarta átadni. Eszter, az ingatlanközvetítő intézte az ügyeket.
— Házat?… — suttogta döbbenten Nóra.
— Nem tudtad? Csinos, vörös hajú lány, profi a szakmájában. Minden stimmel.
Erika sóhajtva csóválta a fejét.
— Attila, te igazi pletykafészek vagy…
Nóra csak ült dermedten. Egy ház. Ajándékba. Ő pedig árulást sejtett.
Másnap bocsánatot kért Márktól. A férfi sajnálta, hogy kiderült a titok, de hamar megenyhült.
— Te aztán tudsz történeteket gyártani! Majdnem úgy viselkedtél, mint Vivien Gergő mellett. Ő biztos serpenyővel intézte volna el!
A hétvégén együtt nézték meg az új otthont. Nóra könnyeit ezúttal nem a féltékenység, hanem a boldogság fakasztotta. Megfogadta, hogy legközelebb előbb végighallgat mindent, és csak utána ítél.
Mert néha a fülünk félrevezethet. A szívünk azonban ritkán téved.