A kutya boldogan az oldalára hemperedett, és felkínálta a pocakját simogatásra.
— Te kis tündöklő csillagom… — hajolt le hozzá Nóra, és végigsimított a puha bundán.
— Már az apáddal találgatjuk, miért nem jössz be rögtön a házba. Erre itt bújsz meg Dórával a padon — lépett ki az ajtón Erika. — Hiányoztunk?
— Mindketten. Te is, ő is — mosolyodott el Nóra. — Pedig nemrég jártam itt, mégis úgy érzem, mintha hetek teltek volna el.
Az anyja szorosan átölelte, majd ösztönösen a hasára tette a kezét.
— Nekem kellene kérdeznem, hogy vagy. És Márk hogyan engedett egyedül vezetni? Én bizony nem ültetnék volán mögé kismamát. Bármikor történhet valami.
— Nyugi, anya, minden rendben. Jól érzem magam, ő is tudja. Nincs ok aggodalomra.
De a hangfelvétel emléke hirtelen újra összeszorította a torkát. Ujjai megremegtek.
— Valami bánt? — kérdezte Erika azonnal éles figyelemmel.
Nóra bólintott, és alig hallhatóan megszólalt:
— Tudnom kell… honnan lehet észrevenni, ha a férjének van valakije?
Az anyja arca elsápadt, de válaszolni már nem tudott, mert Attila kilépett a verandára. Erika egy apró kézmozdulattal jelezte, hogy erről most hallgassanak. Nóra odasietett az apjához, aki meleg, erős karjaiba zárta.
— Csak óvatosan, apa. Már nem vagyok egyedül.
— Vigyázok rád, hercegnőm. Főleg, ha az unokámról van szó.
— Honnan veszed, hogy kislány?
— Megálmodtam. Pont úgy, mint amikor téged vártalak. Biztos vagyok benne. Márknak is mondtam: őrizze a lányait, mint a legdrágább kincsét.
Nóra alig tudta visszatartani a könnyeit. Egyetlen gondolat zakatolt benne: mi van, ha Márk nem is csak őket őrzi a szívében…?