Nóra a férje autójával indult útnak, mert a saját kocsiját szervizbe vitte, a szüleihez pedig mindenképpen ki kellett mennie a külvárosba. Már megszokásból indította el a fedélzeti kamera felvételeit – nem azért, mert gyanakodott volna, egyszerűen rituálévá vált nála, hogy meggyőződjön róla: minden rendben van.
Ezúttal azonban nagyon nem volt rendben semmi.
– Hajszálon múlt, hogy lebuktam! – hallatszott Márk tompított hangja a felvételen. – Képzeld, Nóra tegnap észrevette, hogy Esztert vittem haza. Azt hittem, ott helyben végem. De kimagyaráztam.
Nóra gyomra görcsbe rándult, mintha egy hideg kő zuhant volna bele. Az ujja megállt a visszatekerés gombján. Fogalma sem volt, ki az az Eszter. Egyvalamit viszont biztosan tudott: addig nem lesz nyugalma, amíg végig nem hallgatja az egészet.
– És mit adtál be neki? – kérdezte egy másik férfihang. Gergő volt az, Márk régi barátja.
– Ugyan, a szokásos szöveg – felelte Márk egy önelégült horkantással. – Hogy kolléganő, sietett, megkért, hogy vigyem el. Bevette. Egy szó nélkül.
– Az én Vivienem ezt nem nyelné le ilyen könnyen – nevetett fel Gergő. – Olyan vallatást rendezne, hogy még a végén személyesen is meg akarná ismerni azt a bizonyos „munkatársat”.
Nóra összeszorított állkapoccsal ült a volán mögött. Nem csupán megcsalták – még dicsekedtek is vele. Úgy beszéltek róla, mintha valami ügyes trükk lett volna, amin jókat lehet nevetni.
– Nálunk más a helyzet – folytatta Márk minden szégyenérzet nélkül. – Nóra feltétel nélkül bízik bennem. Évek óta egyszer sem nézett bele a telefonomба. Még az esküvő után sem. Teljesen megbízik bennem.
– Szerencsés fickó vagy, öregem – sóhajtott Gergő. – Az enyém mindenre féltékeny, ami csak megmozdul körülöttem, és néha még arra is, ami nem.