…ám ugyanakkor nyugtalanította is. Tényleg képes lenne csak úgy továbblépni, mintha Lilla nem is létezne?
Eltelt egy hét, de Gergő képtelen volt kiverni a fejéből a lányt. Szándékosan próbálta munkába temetni magát, barátokkal találkozni, edzésre járni, mégis újra és újra ugyanoda kanyarodtak vissza a gondolatai. Felidézte Lilla arcának finom vonásait, a mosolyát, a hangjának lágy rezdülését. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy legszívesebben újra látná, csak beszélgetne vele, minden különösebb cél nélkül. Minden alkalommal rendre utasította magát, de az elhatározása mit sem ért.
Nem értette saját magát. Korábban az ilyen találkozások számára egyszerűek voltak: meghódítani, megszerezni, aztán továbblépni. Most viszont nem a hódítás vonzotta, hanem az, hogy mellette maradhasson. Ez a felismerés idegen volt tőle – és ijesztő.
Egy este végül összeszedte a bátorságát, és felhívta Lillát, meghívta egy kávézóba. Meglepetésére a lány igent mondott. Hosszú órákon át ültek egymással szemben, beszélgettek apróságokról, emlékekről, tervekről. Az idő észrevétlenül suhant el. Később Gergő lakásán folytatták az estét, és ott, a csendes félhomályban Lilla végre megnyílt.
– Botond bácsi a mostohaapám volt – kezdte halkan, tekintetét az ölébe szegezve. – Jó ember volt, sosem bántott, de az ital… az gyakran erősebbnek bizonyult nála. Aznap már reggel inni kezdett. Anyuval nem vettük észre, mennyire részeg. Csak akkor fogtam fel, amikor már az országúton haladtunk. Könyörögtem neki, hogy forduljunk vissza, de nevetett, legyintett, hogy nincs semmi baj. Aztán egy autó megelőzött minket, ő pedig elvesztette az uralmát a kocsi felett… Az autó lángra kapott. Nekem sikerült kimásznom, de…
Elhallgatott, és a kezébe temette az arcát.
– Nézz rám – suttogta később keserűen. – Elcsúfított ez az egész.
Gergő gyengéden végighúzta ujjait a vállától a nyakáig húzódó hegeken.
– Ne mondd ezt. Egyáltalán nem vagy csúnya. Ma már rengeteget lehet javítani az ilyesmin. Ha szeretnéd, megoldható – felelte csendesen.
Lilla szomorkás mosollyal megrázta a fejét.
– Akkor alig láttam valamit. A szemüvegem eltűnt a balesetben. Senki sem állt meg rögtön segíteni, és mire… – Nem fejezte be, de a hangja elcsuklott.
Gergő megszorította a kezét, jelezve, hogy nincs egyedül.
Ekkor értette meg igazán: Lilla nem láthatta őt azon a napon. Az a pillantás, amelyet egykor magára vonatkozónak hitt, talán csupán véletlen volt. A kislány, aki felé fordult, nem ismerte fel.
Két hónappal később Lillát befektették egy klinikára műtétre. Amíg a lány kórházban volt, Gergő mindent megtett, hogy segítsen az édesanyján. Felkutatott egy kiváló szakorvost, megszervezte a kezeléseket. Mire Lillát kiengedték, az anyja már a saját lábán tudta fogadni – igaz, bottal, de járni képes volt. Apró csoda volt ez, amelyet Gergő érte harcolt ki.
Egyetlen kérdés gyötörte csak: elmondja-e az igazságot? Bevallja, hogy ő vezette azt az autót, amely a tragédiát okozta, vagy hallgasson örökre?
Tisztában volt vele, hogy a vallomás romba döntheti mindazt, ami közöttük kialakult. Ha Lilla megtudja, hogy közvetve miatta történt a baleset, aligha akarna hozzámenni. Ugyanakkor a titok súlya egyre elviselhetetlenebb lett. A hallgatás lassan felemésztette.
Lefogyott, éjszakánként forgolódott, képzeletben újra és újra lejátszotta a lehetséges kimeneteleket. Végül az esküvő napján döntött. Odalépett Lillához, aki sugárzóan, békésen állt előtte, és alig hallhatóan megszólalt:
– Lilla, beszélnünk kell. Valami fontosról. Lehet, hogy ezek után nem akarsz majd hozzám jönni…
A lány mélyen a szemébe nézett, majd sóhajtott.
– Gergő, ne tedd – mondta nyugodtan. – Már akkor felismertem, a vendéglőben, amikor először összefutottunk. Először gyűlölni akartalak. És meg kell mondjam, tettél is érte eleget. De… nem ment. Próbáljuk inkább elengedni a múltat. Ha képesek vagyunk rá. Nem haragszom rád többé. Fiatal voltál és felelőtlen. Mind hibázunk.
Gergő dermedten állt. Rádöbbent, hogy Lilla mindvégig tudta az igazságot. A tekintete ellágyult, magához húzta a lányt, és szorosan átölelte.
– Köszönöm… Ha elhagytál volna, talán nem tudtam volna tovább élni. Elraboltad a szívemet, az eszemet, mindenemet. Te lettél az életem.
Lilla elmosolyodott, és hozzábújt.
– Akkor nincs más dolgunk – jegyezte meg játékosan –, mint vigyázni rá, hogy ne okozzunk egymásnak csalódást.