A dolgozók hitetlenkedve suttogtak egymás között. Ilyen vád még soha nem hangzott el a falak között. Márk, az egyik adminisztrátor, homlokát ráncolva lépett előre.
– Mégis kiről van szó? – kérdezte értetlenül.
Gergő lassan a legújabb felszolgáló felé fordult.
– Lilla – ejtette ki a nevét élesen, fenyegető hangsúllyal.
A lány ösztönösen hátrált egy lépést. Tekintetében riadalom csillant.
– Tessék? – suttogta. – Én soha, semmit nem vittem el, ami nem az enyém!
Gergőben kárörvendő elégedettség lobbant. Meg volt győződve róla, hogy most végleg megtöri a lányt. Végre ez a makacs teremtés is beadja a derekát.
– Lilla, ne játssza az ártatlant – mondta félrebillent fejjel. – Ha bizonyítani tudja az igazát, maradhat. Ha nem… kénytelen lesz másik állást keresni.
– De hogyan bizonyítsam? – csattant fel kétségbeesetten. – Mondja meg, mit tegyek!
– Mutassa meg a táskáját. Azonnal – vágta rá Gergő.
Lilla remegő kézzel kiborította a táskája tartalmát az egyik asztalra. Kulcsok, pénztárca, néhány apróság hullott ki belőle. Semmi több. Gergő összefonta a karját.
– Egy ilyen bő pulóver alatt akár fél konyhát is ki lehet csempészni – jegyezte meg hidegen.
A személyzet megdermedt. Lilla arcán végigcsordultak a könnyek. Szólni próbált, de csak tátogott, mintha nem jutna levegőhöz.
– Nem kérem, hogy vetkőzzön meztelenre – folytatta Gergő gúnyos éllel. – Elég, ha leveszi azt a felsőt. És ha tévedtem… talán még bocsánatot is kérek.
Hosszú másodpercekig néztek egymás szemébe. A helyiségben síri csend lett. A kollégák feszengve figyelték a jelenetet. Végül Lilla hirtelen mozdulattal lehúzta magáról a bő pulóvert, és az asztalra dobta.
A teremben egyszerre több ember felszisszent.
A lányon egy vékony, pántos top maradt. Vállát, karját, nyakát szabálytalan, mély hegek szabdalták.
Gergő mozdulatlanná vált.
Az a tekintet… Azok a szemek. Látta már őket. Nem itt. Álmában. És nem csak álomban.
A tűz.
Az a régi, mindent felfaló lángtenger évekkel korábbról.
Tenyerét veríték lepte el. A gyomrában jeges szégyen kavarodott fel.
– Elnézést kérek… mindenki visszamehet dolgozni – mondta rekedt hangon, majd anélkül, hogy bárkire ránézett volna, sietve elhagyta az éttermet.
Aznap éjjel Gergő egy percet sem aludt. Céltalanul járkált a lakásában, mint egy sarokba szorított állat.
Él.
És nemcsak él, hanem pont az ő éttermében vállalt munkát.
Véletlen volna? Vagy tud valamit? Ha igen, miért úgy viselkedik, mintha most látná először?
A kérdések őrjítő körforgásban zakatoltak benne.
Másnap Lilla nem jelent meg a műszakján. Gergő az irodába ment, ahol Márk papírokat rendezett.
– Megvan a címe? – kérdezte kurtán.
Márk szó nélkül átnyújtott egy cetlit.
Gergőnek fogalma sem volt, mit fog mondani. Egy dolgot azonban biztosan tudott: segítenie kell. Most. Mert akkor, régen nem tette meg.
Fél óra múlva egy szerény bérház folyosóján állt. Mély levegőt vett, majd bekopogott.
Az ajtó kinyílt. Lilla állt előtte, szemüvegben. Az orra piros volt, zsebéből kilógott egy zsebkendő.
– Gergő? – kérdezte meglepetten, majd tüsszentett egyet. – Ne haragudjon, nem tudtam szólni. Most jöttem a rendelőintézetből. Fáradjon be.
Bólintott, és belépett.
A lakás kicsi volt, egyszobás. A kanapén egy idős asszony feküdt, takaróval betakarva.
– Ő az édesanyám – magyarázta Lilla halkan. – Szélütést kapott, azóta nem tud járni. Beszélni és gondolkodni viszont igen. Anya, ő Gergő… a főnököm.
Az idős nő gyengén intett.
– Jó napot… Lilla, legalább kínáld meg valamivel a vendéget.
– Nem szükséges – hárította el gyorsan Gergő. – Nem maradok sokáig.
Átmentek a szűk konyhába. Gergő egy ideig a padlót nézte, majd megszólalt:
– Lilla… segíteni szeretnék.
Elővett egy borítékot, és az asztalra csúsztatta.
– Ez magának szól – tette hozzá határozottan. – Ne tiltakozzon. Maradjon otthon, gyógyuljon meg. Annyi időt vesz ki, amennyire szüksége van.
A lány zavartan nézett rá.
– De én…
– Nincs de – vágott közbe. – Így lesz.
Már az ajtó felé indult, amikor hirtelen megtorpant.
– A szemüveg… régóta hordja? – kérdezte, visszafordulva.
Lilla halványan elmosolyodott.
– Gyerekkorom óta rossz a szemem. A munkában kontaktlencsét viselek, az praktikusabb.
Gergő csak biccentett, majd gyors léptekkel elhagyta a lakást. Ahogy lefelé sietett a lépcsőn, egyetlen gondolat zakatolt benne: a lány nem ismerte fel. Nem emlékszik rá. Ez a felismerés egyszerre hozott megkönnyebbülést és nyugtalanító bizonytalanságot.