…akiről gondoskodhat, és aki mellette van nap mint nap.
– Valaki, akire figyelhet, akinek szüksége van rá – folytatta csendesebben. – Ma, amikor elmesélte, mi történt magával, hirtelen az jutott eszembe: talán nem véletlenül sodorta az élet az utamba. Lehet, hogy épp magát szánta nekem a sors.
Tartott egy rövid szünetet, mintha mérlegelné a szavait, majd határozottabban folytatta:
– Legyen a nagymamám társa. Természetesen nem ellenszolgáltatás nélkül. Költözzön hozzá, segítsen neki a mindennapokban… és közben hozza világra a gyermekeit. Ilona egész életében gyerekorvosként dolgozott, aranyat ér a tapasztalata. Támogatni fogja magát, én pedig végre nyugodtabb lehetek. Mit szól, Dóra? Megmenti a kicsiket, én pedig megőrzöm az idegeimet.
Dóra annyira meghökkent, hogy a könnyei is elapadtak. Csak nézte a férfit, próbálta megfejteni, komolyan beszél-e.
– Én… nem tudom… Ez túl hirtelen – suttogta bizonytalanul.
Két órával később már úton voltak Gergő nagymamájához. Ilona úgy fogadta őket, mintha régóta várt vendégek érkeztek volna. Szinte sugárzott az örömtől.
– Így legalább gyakrabban látjuk majd a fiúmat! – lelkendezett. – Sütünk neki pogácsát, mire jön. Neked pedig berendezünk egy kényelmes szobát, a babáknak is lesz helyük. Ne aggódj, kislányom, minden rendben lesz, meglátod.
Dóra úgy érezte, mintha egy különös álomba csöppent volna. Minden túl gyorsan történt, szinte abszurd volt az egész. Mégsem volt ereje tiltakozni. Belefáradt az állandó küzdelembe, és Ilona meleg tekintete valami rég elfeledett biztonságérzetet ébresztett benne. Gergő valóban sűrűn meglátogatta őket; eleinte zavarba hozta a jelenléte, de idővel természetessé vált, hogy ott van körülöttük.
Egy nap együtt mentek el Márkhoz Dóra holmijáért. Amikor a férfi ajtót nyitott, megdermedt a látványtól: a lány hasa már gömbölyödött, mellette pedig ott állt egy komoly tekintetű férfi, akinek pillantása egyértelmű üzenetet hordozott. Dóra szó nélkül összeszedte a ruháit és a személyes tárgyait. Gergő felkapta a táskákat, és az ajtó felé terelte.
– Induljunk – mondta röviden.
Márk hirtelen utánuk lépett, és Dóra hasára mutatott.
– Az az én gyerekem!
Dóra megérezte Gergő kezét a vállán. A gesztus egyszerű volt, mégis erőt adott.
– Nem, Márk. Ők az én gyermekeim. Hozzád már semmi közük – felelte nyugodt, de határozott hangon.
Gergő tekintete elég volt ahhoz, hogy Márk visszahőköljön. Több szó nem hangzott el.
Amikor elérkezett az idő, Dóra két egészséges, gyönyörű kislánynak adott életet. Aprók voltak és törékenyek, mégis hihetetlen erő sugárzott belőlük. A szülés után elsőként Gergő lépett be hozzá a kórterembe. Az arca ragyogott.
– Láttam őket – mondta meghatottan. – Csodálatosak. Erősek, életrevalók.
Dóra fáradtan elmosolyodott.
– Köszönöm… Ha maga és Ilona nem lettek volna…
Gergő zavartan nevetett.
– Ha már Ilonát említed… Képzeld, azt találta mondani, hogy ideje lenne összeházasodnunk. – Elpirult. – Mondtam neki, hogy tizenkét évvel idősebb vagyok nálad, és biztosan nem ilyen férjet képzeltél el magadnak. De ő csak hajtogatta, hogy ez így helyes.
Dóra gyengéden megfogta a kezét.
– Gergő… ez most egy lánykérés?
A férfi még inkább zavarba jött.
– Nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. Nem tartozol nekem semmivel. Régóta szerettem volna kimondani, csak nem volt bátorságom. Ma úgy döntöttem, megpróbálom. Tudom, nagy a korkülönbség, és talán mást szeretsz…
Szavai egymásba csúsztak, mintha a beszéd oldaná a feszültséget. Dórának ki kellett várnia egy rövid szünetet.
– Igen – mondta halkan.
Gergő megállt a mondat közepén.
– Igen…?
– Hozzád megyek – mosolygott rá. – Mert te vagy a legjobb ember, akit ismerek. Ezt már azon a napon tudtam, amikor beléptem az irodádba.