Végül a peron végén elbúcsúztak egymástól. Dóra sietve indult tovább a maga útján, az idős asszony azonban még sokáig állt mozdulatlanul, és tekintetével követte őt, amíg csak el nem tűnt a tömegben.
A vizsgálatok, a papírok kitöltése, az adminisztráció jóval több időt vett igénybe, mint gondolta. Több mint egy óra telt el, mire mindennel végzett. Amikor kilépett az épületből, szinte rohanni kezdett a kórház felé. Azt mondták neki, ha tíz óra előtt odaér, talán még aznap fogadják. Ha lekési, várhat másnapig.
A bejárat előtt megtorpant. A mellkasát hirtelen szorítás járta át, mintha láthatatlan kéz markolta volna össze a szívét. Mély levegőt vett, összeszedte magát, és benyomta az ajtót.
Ahogy belépett, azonnal ismerős alakot pillantott meg az előtérben. Ilona ott ült, mintha csak rá várt volna. Amint észrevette Dórát, már fel is pattant, és határozott léptekkel indult felé.
– Úgy reméltem, hogy meggondolod magad – mondta halkan, mégis szemrehányó szeretettel.
– Kérem… ne nehezítse meg ezt nekem – felelte Dóra feszülten. – Azért jöttem, hogy túl legyek rajta, mielőtt elbizonytalanodom.
– Drágám, csak pár percet adj! Gyere velem, szeretném, ha megismernéd az unokámat.
– Tényleg nincs időm – tiltakozott Dóra.
– Dehogynem. Hidd el, belefér – válaszolta az idős asszony olyan magabiztossággal, hogy ellentmondást nem tűrt. Megragadta a lány kezét, és finoman, mégis határozottan maga után húzta.
Az arra járó nővérek mosolyogva figyelték őket. Dóra ebből rögtön megértette, hogy Ilona nem idegen itt – inkább afféle kedves, állandó jelenség. Hosszú folyosón haladtak végig, majd az asszony megállt egy ajtó előtt, amelyen ez állt: „Főigazgató”.
– Várjon… – kezdte Dóra, de már késő volt.
Az ajtó kitárult, és a küszöbön egy férfi jelent meg. Nem az a deres hajú, komor tekintetű vezető, akire számított, hanem egy meglepően fiatal, energikus ember.
– Már vártam önöket – mondta barátságos mosollyal. – Nagymamám sokat mesélt magáról. Jöjjön csak be. Mama, üljön le nyugodtan.
– Jól van, Gergő, pihenek egy kicsit, elfáradt a lábam – felelte Ilona cinkos mosollyal.
Dóra kissé feszengve lépett be az irodába. Úgy érezte magát, mintha valami rosszat tett volna, és most számon kérnék.
– Foglaljon helyet – intett a férfi egy székre.
– Felesleges győzködniük – rázta meg a fejét Dóra. – Meghoztam a döntésem.
– Ezzel vitatkoznék – felelte Gergő nyugodtan. – Ha valóban sziklaszilárd lenne az elhatározása, most nem itt ülne. Tudta, hogy a nagymamám le akarja beszélni, mégis hagyta, hogy idehozza.
A lány felnézett. A felismerés lassan ült ki az arcára.
– Igaza van… Teljesen idegen számomra, mégis hallgattam rá. Nem is értem, miért.
– Látja? – tolta elé egy pohár vizet a főigazgató. – Még semmi sincs kőbe vésve. Van néhány perce. Ne kapkodjon.
Dóra leült. A torka elszorult, szemébe könnyek gyűltek.
– Azt mondja, már döntött – folytatta Gergő enyhe mosollyal, és közelebb húzta a székét. – Őszintén mondja: csak azért akarja elvetetni a babát, mert a vőlegénye cserbenhagyta? Elnézést a nyers kérdésért, de mindent elmeséltek nekem.
– Nem csupán emiatt – tört ki belőle zokogva. – Nincs hová mennem. A nagynénémhez nem térhetek vissza. Egyedül maradtam.
A férfi újra a kezébe adta a vizet, majd komolyabb hangon folytatta:
– Tegyük fel, hogy volna más megoldás. A nagymamám az egyetlen közeli családom. Imádom, de megállíthatatlan természet. Folyton keresztülszeli a várost, hogy bejöjjön hozzám, és én minden alkalommal aggódom érte. Az egész kórház az ő süteményein él, mégis szüksége lenne valakire, akiről gondoskodhat, és aki mellette van nap mint nap.