Néhány percig még mozdulatlanul állt az udvar közepén, majd hosszas vívódás után arra jutott, hogy elmegy Ilonához. Mégsem teheti meg, hogy ebben az állapotban az utcán maradjon – talán az asszony szíve most meglágyul, és nem zavarja el.
A ház előtt sokáig toporgott. A sötét ablakokat figyelte, mintha azok válaszolhatnának neki. Fülében újra és újra visszhangoztak a régi szavak: hogy rossz társaságba keveredik, hogy semmirekellő, hogy úgyis bajt hoz a fejére. Ilona akkor is kiabált, amikor Dóra utoljára elment onnan, ökölbe szorított kézzel fenyegetve, és megtiltotta neki, hogy még egyszer átlépje a küszöbét.
A hajnal első fényei lassan derengeni kezdtek az égen. Dóra nagyot sóhajtott. Végül megfordult, és csendben elsétált a háztól. Fél óra múlva már a folyóparton ült. A víz felszíne sima volt és közömbös, mintha semmit sem tudna az emberi fájdalomról. A lány arcán hangtalanul peregtek végig a könnyek.
– Bocsássatok meg… nem megy… képtelen vagyok rá… – suttogta maga elé, gondolatban elbúcsúzva attól a két apró élettől, amelyek épp csak elkezdtek formát ölteni benne.
Amikor sírása alábbhagyott, feltápászkodott a fűből, és az órájára pillantott. Fél hét felé járt az idő. Úgy számolt, ha minden a tervei szerint alakul, estére túl lesz az egészen. Letörölte az arcát, elővett egy apró tükröt, megigazította kócos haját, majd elindult a buszmegálló felé. Hosszú út állt előtte: előbb busz, aztán a vonat.
A vasúti kocsi szinte üres volt, amikor felszállt. Néhány utas üldögélt szétszórtan, és egy idős asszony szorongatta maga mellett a kosarát. Nem sokkal később megjelent a kalauz. Dóra észrevette, hogy a néni idegesen matat a kabátja zsebében, majd riadtan körbenéz. Nyilvánvaló volt: nincs nála jegy.
– Nincs jegye, ugye? – hajolt hozzá halkan Dóra.
– Nincs, aranyom – felelte szégyenkezve. – Otthon hagytam a pénztárcámat. Teljesen szétszórt lettem mostanában. Pedig muszáj eljutnom az unokámhoz. Sütöttem neki pogácsát.
A lány halványan elmosolyodott. Gondolkodás nélkül odalépett a kalauzhoz, és két jegyet kért. Az egyenruhás nő megértően bólintott, majd átvette a pénzt. Dóra visszaült az asszony mellé, aki hálás pillantással nézett rá.
– Isten fizesse meg, kedveském. Leszállítottak volna valahol az út közepén.
– Fel is hívhatta volna az unokáját, hogy jöjjön magáért – jegyezte meg Dóra csendesen.
– Ugyan már! – legyintett ijedten a néni. – Mindig rám szól, hogy minek utazom át a fél várost. Azt mondja, inkább pihenjek, sétáljak a parkban. Gergő jó gyerek, csak sok a dolga. Ritkán ér rá, de amikor tud, meglátogat.
Az idős asszonyból áradó melegség és gondoskodás szinte tapintható volt. Dóra mellkasát furcsa, ismeretlen érzés szorította össze – valami olyasmi, amit soha nem tapasztalt igazán. A szüleit kicsi korában elveszítette, Ilona pedig, aki magához vette, sosem halmozta el szeretettel.
– És te merre tartasz, kislányom? – kérdezte a néni gyengéden. – Történt valami? Olyan sírt a szemed.
Dóra először tiltakozni akart, de a szavak helyett zokogás tört fel belőle.
– Azt hittem, minden rendben lesz… boldog leszek… de ő elárult. És én… nem akarom őket elvetetni. Olyan picik még, de az enyémek. Mégsem tudom, milyen jövőt adhatnék nekik. Nem akarom, hogy nyomorban nőjenek fel… nem bírom…
Mondatai összekuszálódtak, mégis tisztán értette, mit mond. Az asszony némán megsimogatta a haját, mint egy régi ismerőst.
– Most sötétnek látod a világot – szólalt meg halkan –, de érzem, hogy tiszta szíved van. Egyszer még bánni fogod, ha ma így döntesz.
– Lehet – felelte Dóra elcsukló hangon. – De nincs hova mennem. És nemcsak lakás kell… hanem biztonság is, amiről gondoskodhatnék.
A következő állomáson együtt szálltak le. Dóra sietős léptekkel indult el a peronon, miközben az idős asszony mellette igyekezett tartani a tempót, mintha nem akarná még elengedni a kezét.