Dóra úgy érezte, nála boldogabb asszony nincs a világon. Egyetlen esztendő alatt fenekestül felfordult az élete. Még tavaly ilyenkor a nagynénjénél húzta meg magát, aki szinte cselédként bánt vele. Az asszony sem a ház körül, sem a kertben nem végzett semmit; egész nap csatangolt, majd amikor hazatért, lerogyott a kanapéra, mintha ő fáradt volna bele a világ összes munkájába.
Dóra arról ábrándozott, hogy befejezi a tanulmányait, állást talál, és végre maga mögött hagyja azt a nyomasztó életet. A nagynéni állandóan a szemére vetette még a legkisebb falat kenyeret is, miközben utána támogatásokat vett fel, és a veteményes termésének eladásából is szép pénzt zsebelt be. Aztán váratlanul valami egészen különös dolog történt.
Megismerte Márkot. Jó megjelenésű, határozott fellépésű, intelligens férfi volt. Menedzserként dolgozott, saját lakással rendelkezett, és pontosan tudta, mit akar az élettől. Nem halogatta a döntéseket. Egy nap komolyan a szemébe nézett, és így szólt:
– Nem mehet ez így tovább. A nagynénéd mellett nincs rendes életed, én pedig többre vágyom. Azt akarom, hogy mindig mellettem légy. Költözz hozzám.
Dóra habozás nélkül igent mondott. Igaz, nem kérte meg a kezét, csupán az összeköltözést javasolta, de ez akkor jelentéktelen részletnek tűnt. A lényeg az volt, hogy együtt lehetnek. A nagynéni dühösen kiabált utána, hogy többé ne merje rokonnak nevezni, és ne tegye be a lábát a házába, de Dóra vissza sem pillantott.
Közös életük eleinte maga volt a harmónia. Dóra melegséget varázsolt a lakásba, munkából hazafelé sietve mindig mosolygott, mert biztos volt benne, hogy ez így marad örökre. Aznap is boldogan indult haza a rendelőből. Már előző nap gyanakodott valamire, ezért kivett egy szabadnapot, hogy bizonyosságot szerezzen. Most pedig szinte repült az örömhírtől: élet fogant benne, ráadásul nem is egy, hanem két apró szív dobogott a teste alatt. A boldogság szinte szétfeszítette, és meg volt győződve róla, hogy csak fény és öröm vár rájuk.
Amikor belépett a lakásba, furcsa illat csapta meg az orrát. Ismerős volt, mégis oda nem illő. Parfüm. Az a parfüm, amelyet Márktól kapott ajándékba. Soha nem rajongott érte, hónapok óta hozzá sem nyúlt.
Beljebb ment, majd megtorpant. A hálószoba felől különös neszek hallatszottak. Talán betörő? Hiszen Márk csak fél óra múlva érkezett volna haza a munkából. A biztonság kedvéért felkapta a felmosónyelét, és a háló felé indult. Benyitott – és földbe gyökerezett a lába.
Nem idegen állt odabent. Márk volt az. És nem egyedül. Egy fiatal, feltűnően csinos nő társaságában, aki mindenben különbözött tőle. Olyannyira belefeledkeztek egymásba, hogy észre sem vették az érkezését.
Amikor végre Márk felnézett, a lány sikoltva rántotta magára a lepedőt. A férfi felállt, és meghökkentő nyugalommal szólalt meg:
– Miért nézel így? Nem vagy már gyerek, tudhatod, hogy az ilyesmi megesik. Volt szerelem, elmúlt. Ha őszinte akarok lenni, talán nem is volt több fellángolásnál.
A szavak tompa zúgásként verődtek vissza Dóra fejében. Szerette volna megvédeni a közös múltjukat, bizonygatni, hogy az érzéseik valódiak voltak, de egy hang sem jött ki a torkán. Megfordult, és kisietett a lakásból. A lépcsőházban még hallotta Márk utánakiáltását:
– Összepakolom a holmidat, majd gyere el érte!
Holmi? Mire menne bármivel is, amikor az imént omlott össze körülötte minden? Úgy érezte, mintha a világ kiürült volna, és a semmi szorítaná össze minden oldalról.
Késő éjszaka tért magához. Zavartan nézett körbe. Egy ismeretlen, ütött-kopott udvaron állt, amelyet roskadozó, félig romos, kétemeletes házak vettek körül, mintha rég megfeledkeztek volna róluk. A hideg levegő kijózanítóan hatott rá, és ekkor kezdte igazán felfogni, hogy teljesen egyedül maradt.