„A nő” — így emlegette mindig. Zsuzsanna Katona kedvenc kifejezése volt ez. Három év telt el azóta, hogy összeházasodtak, mégsem hangzott el egyszer sem Orsolya neve a szájából. Ha szóba került, legfeljebb annyit mondott: „ez”, „a feleséged”, vagy egyszerűen csak elhallgatott, mintha Orsolya ott sem lenne.
Orsolya most egy lépéssel közelebb ment hozzá, és már nem próbálta leplezni a benne felgyülemlett indulatot.
— Tudja mit, Zsuzsanna Katona? — szólalt meg remegő, de határozott hangon. — Elég volt. Elegem van a lekezelésből, a játszmákból és abból, hogy folyamatosan jeleneteket rendez. Elutazunk. Akár tetszik önnek, akár nem.
Az anyós arca egy pillanat alatt bíborszínű lett.
— Balázs! — csattant fel. — Hallod ezt? Nyíltan sérteget engem, a saját anyádat!
— Nem sértés, hanem igazság — vágott közbe Orsolya, mielőtt a férje megszólalhatott volna. — Maga mindent ellenőrizni akar. Naponta hívogat, számon kér, tudni akarja, hol vagyunk, kivel találkozunk, mikor jövünk haza. Ez nem törődés, hanem megszállottság!
— Az a természetellenes — kiáltotta Zsuzsanna Katona —, amikor egy fiú megfeledkezik az anyjáról! Amikor a felesége ellene fordítja!
— Én senkit nem fordítok senki ellen! — Orsolya hangja megcsuklott, de nem hátrált meg. — Csak szeretnék végre a saját életem szerint élni!
— A sajátodat? — az anyós gúnyosan felnevetett. — És a lakás, ahol éltek, az kinek köszönhető? Mondjam én, ki tette le az önerőt?
Ez volt az aduász, amit mindig előhúzott. Amikor Balázzsal megvették a lakást, Zsuzsanna Katona háromszázezer forinttal segített be. Azóta pedig egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy ezt az összegét fegyverként használja.
— Havonta törlesztjük — emlékeztette Orsolya fojtott indulattal. — Pontosan húszezer forintot, ahogy megbeszéltük.
— A pénz csak egy dolog — legyintett az anyós. — A hála egészen más. Egy rendes meny értékelné, amit érte tettem, nem pedig visszabeszélne!
— Egy rendes anyós nem jönne be ide kulcs nélkül, meghívás nélkül — vágott vissza Orsolya.
— Ez a fiam lakása!
— És az enyém is — felelte Orsolya azonnal. — Házastársak vagyunk, hátha elfelejtette.
Zsuzsanna Katona megvetően felhorkant.
— Házastársak… majd meglátjuk, meddig. — Ezután Balázshoz fordult. — Dönts! Vagy én, vagy ő.
A konyhát nyomasztó csend töltötte be. Orsolya visszatartotta a lélegzetét. Három éven át nyelte a sértéseket, bízva abban, hogy egyszer Balázs kiáll érte. Most elérkezett az a pillanat.
Balázs arca elsápadt, tekintete ide-oda járt az anyja és a felesége között.
— Anya, ne állíts ilyen feltételeket…
— Dehogynem! — csapott az asztalra Zsuzsanna Katona. — Vagy elválsz tőle, vagy engem többé nem nevezhetsz anyádnak!
Orsolya mellkasában jeges szorítás jelent meg. Képes lenne tényleg idáig elmenni?
— Anya… ezt nem gondolhatod komolyan — suttogta Balázs.
— De nagyon is! — jött a válasz. — Megaláz, tiszteletlen, ellenem fordít. Ezt nem viselem tovább!
Balázs mozdulatlanul állt, mintha két erő feszítené szét. Orsolya látta rajta a kétségbeesést.
— Nyugodjunk meg — szólalt meg végül. — Anya, menj haza. Beszéljünk később, amikor lehiggadtunk.
— Nem! — toppantott Zsuzsanna Katona. — Addig nem mozdulok, amíg nem választasz!
Balázs mély levegőt vett, majd az anyjára nézett.
— Szeretlek, anya. Ez nem kérdés. De Orsolya a feleségem. Esküt tettem neki, és azt nem fogom megszegni.
Az anyós hátralépett, mintha pofon érte volna.
— Tehát őt választod?
— A saját családomat — mondta Balázs határozottan. — Te is a része lehetsz, ha tiszteletben tartod Orsolyát és a döntéseinket.
— Tiszteletben? — Zsuzsanna Katona élesen felnevetett. — Hogy tiszteljem ezt… ezt…
— Elég! — Balázs hangja most keményen csengett. — Kérlek, menj el. Ha lenyugodtál, beszélhetünk.
Zsuzsanna Katona hosszasan nézett rá, majd jeges hangon csak annyit mondott, hogy egész életét a fiára áldozta, és ezt soha nem fogja neki megbocsátani.