A fiatal férfi megvárta, míg a társaság végleg eltűnik a fák között, aztán Emeséhez fordult.
– Nagyon megijedtél? – kérdezte halkan. – Fogd meg a kezem, nehogy hátralépj és még a végén te is a vízben köss ki.
Amikor leértek a domb alján elterülő tisztásra, Emese végre rendesen levegőt tudott venni. Most volt ideje alaposabban szemügyre venni a megmentőjét. Magas, ápolt külsejű férfi állt előtte, tiszta, világoskék tekintettel. A lány szakmai ártalma azonnal működésbe lépett: észrevette, hogy az öltönye hibátlan szabású, az anyag minőségi, minden részlet a helyén. Nem konfekciódarab – ilyet csak méretre készítenek. Ez ízlésről és nem kevés anyagi biztonságról árulkodott. Gondolataiból a férfi hangja zökkentette ki.
– Szerencséd volt, hogy ma ebédidőben erre sétáltam – mondta, és a közeli, üvegfalú, modern irodaház felé intett. – Ott dolgozom. Épp most járt le a szünetem.
– Nagyon hálás vagyok – felelte Emese, még mindig kissé remegő hangon. – Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg. Meghívhatlak egyszer ebédre? Én állom. És… nem találkoztunk már korábban?
A férfi elmosolyodott, de a kérdésre nem reagált.
– Itt a telefonszámom. Hívj fel, hogy nekem is meglegyen a tiéd – nyújtott át egy névjegyet. – Most viszont vissza kell mennem.
Emese a stúdiójába érve igyekezett a munkába temetkezni, ám az ismeretlen arca újra és újra felvillant előtte. Aznap különösen fontos feladat várt rá: tíz méter leheletfinom orgonzaszövetből kellett valami igazán varázslatosat alkotnia. Mezítláb lépett a kiterített anyagra, hogy jobban érezze az esését, és elmélyülten figyelte a fény játékát rajta.
Meglepő módon az ihlet szinte áradni kezdett belőle. A vonalak, formák, rétegek maguktól álltak össze a fejében. Talán a parkban átélt izgalom szabadított fel benne valamit – a félelem, majd a megkönnyebbülés furcsa elegye kreatív energiává alakult.
– Emese, küldeményed érkezett! – szólt be az asszisztense. – Egy hatalmas csokor. Egyszerűen lenyűgöző! Vajon kitől jöhet?
– Én is kíváncsi vagyok – lépett oda Emese, és mélyen beleszippantott a pünkösdi rózsák édes illatába. – Nézd csak, van benne egy kártya is.
A kis borítékból finom, csipkeszegélyes lap került elő. Mindössze négy szó állt rajta: „Bocsáss meg. Botond.”
Mintha jeges vízzel öntötték volna le. Most már mindent értett. A megmentője nem más volt, mint Botond – az a fiú, aki évekkel korábban olyan fájdalmasan és meggondolatlanul törte össze a szívét.
Reszkető ujjakkal tárcsázta a megadott számot.
– Megkaptam a virágokat. Köszönöm – mondta gyorsan, és már majdnem bontotta a vonalat.
– Kérlek, hallgass meg – szólt bele a férfi mély, meleg hangja. – Ostoba voltam akkoriban. Kerestelek, hogy bocsánatot kérjek, de te és az édesanyád Debrecenbe költöztetek, és nem találtalak.
Emese egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Megbocsátok – felelte végül, saját magát is meglepve. – Talán épp az a történet kellett ahhoz, hogy új irányt vegyen az életem. Az lettem, aki ma vagyok, részben miattad. Úgyhogy… elfogadom a bocsánatkérést.
– Nézz ki az ablakon – kérte Botond.
Emese odalépett az üvegfalhoz, és elállt a lélegzete. Az épület előtt Botond állt, kezében egy egész csokor színes lufival. Amikor észrevette, hogy a lány figyeli, elengedte őket. A léggömbök vidám, tarka felhőként emelkedtek az ég felé. A férfi kitárta a karját.
Emese gondolkodás nélkül rohant ki az irodából. A liftet meg sem várta, a lépcsőn szinte repült lefelé. Néhány másodperccel később már Botond ölelésében állt.
– Azt hiszem, most ölben kell, hogy vigyelek az autóig – nevetett fel boldogan a férfi. – Sőt, lehet, hogy életem végéig így marad.
– Ugyan miért? – nézett rá értetlenül Emese.
Botond mosolyogva a lábára pillantott.
– Mert megint mezítláb vagy.