A „Margo” névre keresztelt márka nem csupán rajongók tömegét gyűjtötte maga köré, hanem példaképpé is emelte Emesét a fiatal tervezők szemében. Rendíthetetlen kitartása és alkotás iránti szenvedélye legendássá vált: képes volt napokon át alig enni vagy aludni, amíg a megálmodott szabásvonal tökéletesen nem simult a próbababára. Most pedig beérett a fáradságos munka gyümölcse – tehetségét nemcsak a szakma, hanem a nemzetközi közönség is elismerte.
A reflektorok vakító fényében állt, modelljei gyűrűjében, a siker mámorító légkörében. Mosolya ragyogott, de tekintete nyugtalanul pásztázta az első sorokat. A díszvendégek között egyetlen arcot keresett: az édesanyjáét. Azt az asszonyét, aki minden bizonytalanság idején mellette állt, és nem engedte, hogy feladja. Amikor mások kétkedve legyintettek, és bolondságnak tartották Emese álmait, az édesanyja akkor is hitt benne. És lám, mégis sikerült.
A második sorban ült, abban az elegáns ruhában, amelyet erre az estére Emese tervezett számára. Megjelenése kifinomult volt, tartása büszke, akár egy igazi párizsi hölgyé. Amikor összetalálkozott a pillantásuk, minden kimondatlan szó értelmet nyert. Az anya szemében csillogó könnyek azt üzenték: „Büszke vagyok rád, kislányom.”
A fővárosba való hazatérés diadalmenetnek bizonyult. A divatmagazinok versengtek azért, hogy Emese Belova arca a címlapjukon szerepeljen, vagy legalább egy exkluzív interjút közölhessenek vele. A „Margo” férfi- és női kollekciói iránt ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés, a megrendelések száma megsokszorozódott. Az utcán egyre többen ismerték fel, suttogva mutattak utána.
Ekkor tapasztalta meg igazán, mit jelent ismert embernek lenni – amikor az ember már nem csupán önmaga, hanem jelenség.
Egy délután Emese a parkba indult, hogy új inspirációt találjon. A folyó magas partján telepedett le, plédet terített maga alá, és hosszasan figyelte a vízen úszó hattyúpárt. A madarak kecsessége megnyugtatta, gondolatai lassan letisztultak.
– Nézzétek, ott van Belova! – hallatszott hirtelen a háta mögül.
Egy ittas társaság vette körül. A levegőben alkohol szaga terjengett.
– Te vagy az a Belova, ugye? A tévében láttalak! – tántorgott elé egy fiatal férfi, aki alig állt a lábán.
– Jó napot, igen, én vagyok – felelte higgadtan Emese, miközben már hajtogatta a plédet, hogy továbbálljon.
– Hová sietsz ilyen gyorsan? – förmedt rá egy másik.
– Lenéz minket! – visított egy részeg lány. – Micsoda hercegnő lett belőle!
– Szó sincs róla, csak dolgom van – válaszolta nyugodtan, bár bánta, hogy nem a családosok közelében telepedett le.
– Igyál velünk egy vodkát! – bökte ki csuklások között az egyik fiú. – Meghívlak.
– Köszönöm, de nem fogyasztok alkoholt – mondta határozottan.
– Hallod ezt? Túl finnyás! – gúnyolódott a lány. – Gazdag lett és fennhéjázó! Ha nem iszol, ugorj a tóba a békák közé!
Nevetgélve, egyre szűkebb körben szorították hátra, a meredek part felé. Emese hátrapillantott: odalent sötéten kavargott a víz. Mély lehet – és úszni sosem tanult meg. A cipője sarka már a peremet érintette.
– Elég volt, oszoljatok! – dördült rájuk egy férfihang, és valaki határozottan áttört a részeg társaságon. – Aki nem érti a szép szót, annak majd másképp magyarázom el.
Az egyik kötekedő kést rántott, ám az idegen villámgyors mozdulattal kicsavarta a kezéből. A támadó egyensúlyát vesztve a tóba zuhant, nagy csobbanással. A többiek, látva a váratlan fordulatot, rémülten hátráltak, majd szétszéledtek a park fái között, mintha sosem lettek volna ott.