A lassú szám végén a reflektorok halványabbra váltottak, és bemondták az utolsó táncot.
– Jössz? – hajolt közelebb Botond, majd Emese ujjai közé csúsztatta a kezét, és a terem közepe felé vezette.
A lány szinte lebegve lépett a parkettre. Alig hitte el, hogy az iskola legnépszerűbb fiúja tartja a karjában. Úgy érezte, mintha minden tekintet rájuk szegeződne, de ez most nem feszélyezte, inkább büszkeséggel töltötte el. „Ennél szebb napom még sosem volt” – suhant át rajta a gondolat, és önkéntelenül közelebb simult Botondhoz.
A varázs azonban egyik pillanatról a másikra szertefoszlott. A dallam véget ért, a taps elhalt, Botond pedig hirtelen kihátrált az ölelésből. Tekintete kihűlt, mintha most látná először a lányt. Szó nélkül hátat fordított, és elsétált.
– Botond, hová mész? – kérdezte Emese értetlenül.
Választ nem kapott. Zavartan indult utána a félhomályos folyosón, ahol a neonfény már alig világított. A sarok felől hangos nevetés ütötte meg a fülét. Néhány fiú állt ott összehajolva, élénk gesztusokkal vitatkozva valamin.
– Mondtam én, hogy percek alatt belém habarodik! – ismerte fel Botond hangját.
– Ez komoly? Ennyit táncolni a „dilis Margóval”? Hiszen úgy néz ki, mint valami madárijesztő! – röhögött az egyikük.
– A lényeg, hogy megnyertem a fogadást. Ne feledd a vadonatúj sportcipőt – zárta le diadalmasan Botond.
Emese kilépett az árnyékból. A térde remegett, a torka összeszorult, de a hangja meglepően tisztán csengett.
– Hé!
Az egyik fiú összerezzent. – A frászt hoztad ránk!
– Fogadást kötöttél rám? – nézett egyenesen Botondra. – Ennyire kellett az a cipő?
A fiú zavarba jött, láthatóan nem számított rá, hogy lebukik. – Ugyan már, mi közöd hozzá? – morogta.
– Mi vagyok én, kísérleti nyúl? – csattant fel Emese. – Itt alkudoztok rajtam, mint a piacon! Ha ennyire fontos a nyeremény, vedd el az enyémet is!
Egyetlen mozdulattal lerúgta az ünneplő cipőjét, és Botond felé hajította. A társaság döbbenten bámult. A mindig csendes, visszahúzódó lánytól senki sem várt ilyen kitörést. Botond arca bíborszínű lett, de egy szót sem szólt.
Emese szíve vadul vert. Ő maga is meglepődött a bátorságán. A következő pillanatban megfordult, és mezítláb rohant ki az épületből.
Az utcán már felgyulladtak a lámpák. A szeptemberi este még enyhe volt, a járdát borító sárga juharlevelek puhán zizegtek talpa alatt. Talán csak képzelte, de úgy érezte, mintha a város együtt érezne vele. Az otthonuk nem volt messze.
– Jézusom, mi történt veled?! – kapott a szívéhez az édesanyja, amikor meglátta a lányt cipő nélkül, feldúlt arccal.
– Semmi különös. Elhagytam a cipőmet – felelte fáradtan Emese. – Anya, kérlek, holnap menj be az iskolába a papírjaimért. Oda többé nem megyek vissza.
Az idő apró pillanatokból áll össze, amelyek egymásra rakódva formálják az ember sorsát. Ha a múlt csak keserűséget tartogat, nincs értelme hátrafelé nézni. Emese is így döntött: levetette magáról a „dilis Margó” bélyegét, és új fejezetet nyitott.
– Mademoiselle Emese, ön következik! – szólt a hang a fülmonitorban.
Könnyed léptekkel lépett ki a kifutóra. A nézőtér tapsvihara betöltötte a termet; a közönség nemcsak a kifinomult ruhakölteményeket ünnepelte, hanem az alkotót is, aki viselte őket. Emese meghódította Párizst.
Két esztendeje indította útjára saját divatmárkáját, és ez idő alatt a tapasztalt tervezők mellé emelkedett. Friss szemlélete és merész, mégis elegáns vonalvezetése új irányt mutatott a szakmának, és ezzel kezdetét vette pályafutásának legfényesebb korszaka.