– Már megint használt ruhában jött Belova! – súgták, majd egyre hangosabban nevettek Emese osztálytársai, ügyet sem vetve arra, hogy a lány pontosan hallja minden szavukat.
Emese arca lángba borult, de úgy tett, mintha egyetlen sértő megjegyzés sem jutott volna el hozzá. Zavarában az áttört ujjú kardigánja szélét morzsolgatta. Édesanyjával éltek kettesben, és a nő fizetése alig volt elég a rezsire, szerény ételekre meg néhány alapvető ruhadarabra. Ünnepi öltözékekről szó sem lehetett náluk.
Az őszi iskolabál már javában zajlott. A szerencsések a parketten forogtak keringő ritmusára, a többiek – akik jóval többen voltak – a fal mellett álldogáltak, és suttogva figyelték a párokat. A „kimaradók” két csoportra oszlottak: azokra, akik nem mertek felkérni senkit, és azokra, akiket senki sem hívott táncba.
Emese az utóbbiak közé tartozott. Miután végleg lemondott arról, hogy bárki is odalép hozzá, a tornaterem egyik félreeső padjára telepedett. Elővette a könyvet, amit előrelátóan magával hozott, hiszen számított rá, hogy így alakul az este. Legszívesebben el sem jött volna a rendezvényre, ám Diána tanárnő, az osztályfőnökük, mindenki számára kötelezővé tette a részvételt.
Egy bálon olvasó lány látványa igencsak szokatlan volt, így tíz perc sem telt bele, amikor valaki közvetlenül a füle mellett megszólalt:
– Mit bújsz ennyire?
Emese felkapta a fejét. Előtte állt Botond, az iskola hírhedt rosszfiúja és örök kettes tanulója. Vadonatúj márkás melegítőben feszített, hófehér sportcipője csak úgy világított – ilyesmit nem engedhetett meg magának akárki.
A lány annyira meglepődött, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutott, szája is nyitva maradt. Aztán észbe kapott, és sietve felelt:
– Valószínűleg untatna. Nem akcióregény… Bulgakov A Mester és Margaritája.
Botond féloldalas mosollyal kérdezett vissza:
– Az az, amiben a macska beszél?
Most Emese döbbent meg igazán. Nem számított rá, hogy éppen tőle hall majd ilyet.
– Ne ülj itt tátott szájjal – nevetett fel a fiú. – Gyere inkább táncolni!
– Te… velem? – hebegte Emese.
– Nem, Micimackóval – vágta rá játékosan. – Hát persze, hogy veled. Tényleg különös lány vagy. Add a kezed!
Amikor kiléptek a parkettre, a teremben szinte minden tekintet rájuk szegeződött. Senki sem értette, hogyan történhetett, hogy az iskola legnépszerűbb fiúja – akiről a lányok titokban álmodoztak – éppen a „bogaras Emesét” kérte fel. Így csúfolták őt a háta mögött. A zene azonban felhangosodott, lendületes ritmusa elsodorta a kíváncsi pillantásokat, és Emese végre megmutathatta, mire képes. Az évekig látogatott táncszakkör nem volt hiábavaló.
– Hűha, ezt nem semmi volt! – ismerte el Botond, amikor véget ért a szám. – A lassúra is engem tartasz meg.
– Rendben – bólintott Emese, aki már egyáltalán nem érezte magát feszélyezve mellette. – Csak előbb innék valamit.
– Hozok – felelte a fiú, és eltűnt a tömegben.
Néhány perccel később Emese hűs limonádét kortyolt. Szinte szétfeszítette a boldogság. Be kellett vallania magának, hogy tetszik neki ez a kissé nyers modorú, mégis figyelmes fiú. „Egyáltalán nem huligán” – gondolta, miközben Botond világoskék szemét figyelte. „Valójában kedves.”
A szíve nagyot dobbant, mintha hirtelen új ritmusra váltott volna, és valami ismeretlen, meleg érzés áradt szét benne. Sejtette, hogy ez az este még tartogat számára meglepetéseket, és most először nem félelemmel, hanem izgatott várakozással nézett elébe annak, ami ezután következik.