…utánatok, és még köszönetet sem kaptam érte. Idén nem üzemel az ingyenes kifőzde.
Márk, aki eddig a tornác lépcsőjén ült, hirtelen felállt. Kissé zavarban volt, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, de a tekintete határozott maradt. Felemelte a kezét – a tenyere még mindig zöld festékfoltos volt, hiába mosta le többször is.
– Gábor bácsi, Lilla néni… azért ez így tényleg nem fair.
Megmutatta a kezét bizonyítékként.
– Reggel tíz óta dolgozunk. Az egész kerítést végigkentük ecsettel. Ti meg akkor érkeztek, amikor már minden kész. Ez nem igazságos.
Gábor úgy nézett rá, mintha hátba szúrta volna.
– Te is ellenünk fordulsz? Még alig nőttél ki a gyereksorból, már kioktatod az idősebbeket?
– Márknak igaza van – vágott közbe Zoltán kemény hangon. – Ha enni akartok, menjetek el a boltba. Vagy haza. Ma este pihenni szeretnénk.
A rokonság még percekig toporgott az autók körül. Összesúgtak, méltatlankodtak, az ajtókat látványosan bevágták, és sértett pillantásokat vetettek ránk.
Lilla az anyósülésről még visszakiáltott:
– Ide többet be nem teszem a lábam! Szép kis család!
– Ugyan már… induljunk – mordult fel Gábor.
A motorok felbőgtek, az autók megfordultak, és porfelhőt húzva maguk után eltűntek az útkanyarban.
Csendben maradtunk az udvaron. A nap már alacsonyan járt, aranyló fénybe vonta a frissen festett kerítést. A levegő tisztának és könnyűnek tűnt, mintha egy súly esett volna le rólunk.
– Hát… megsértődtek – jegyezte meg halkan Márk.
A vállára tettem a kezem.
– Nem baj. Aki sértődik, vigye is magával. Legalább a kerítés ragyog, és az idegeink sem mentek tönkre.
– A steakek viszont fantasztikusak lettek – tette hozzá félmosollyal.
Később teát főztünk, és kiültünk a verandára. Mentát és ribizlilevelet áztattunk le; lágy, illatos főzet lett belőle. Körülöttünk nyugalom honolt. Senki nem követelte, hogy hangosítsuk fel a zenét, nem robbant ki vita politikáról, és senki sem magyarázta, hogyan kellene „rendesen” eltennem a kovászos uborkát.
A kihalt útra néztem, és különös megkönnyebbülést éreztem.
A telefonom egyszer csak rezgett az asztalon.
Üzenet Lillától: „Legalább a gyerekeknek csinálhattatok volna pár szendvicset… Isten majd megítél benneteket.”
Nem válaszoltam. Egyszerűen töröltem a beszélgetést, és lefelé fordítottam a kijelzőt.
Néha elég annyi, hogy nem engedjük be azokat az otthonunkba, akik nem becsülik azt. Csak így érezhetjük igazán, hogy ez a mi házunk. És tudjátok mit? Ebben a csendben még a tea is zamatosabbnak tűnik.