– A megállapodás miről szólt? – folytattam higgadtan. – Tízkor kezdünk festeni, utána ebéd. Most este hat van. A munka kész, a hús elfogyott.
Gábor előrelépett, szemöldöke összerándult.
– Kinga, ezt most komolyan mondod? Két órát ültünk a kocsiban! Azt hittük, roskadozik már az asztal!
– Ropogott is – feleltem szárazon. – Azoknak, akik tényleg dolgoztak. A csoportban világosan leírtam mindent.
– De hát mi vendégek vagyunk! – csattant fel Lilla.
– A vendég akkor érkezik, amikor számítanak rá – vágtam vissza. – Ti viszont csak enni jöttetek, más pénzén.
A sarokban álló, félig üres festékesdoboz felé intettem.
– A szerszámok még nincsenek elpakolva. Ha gondoljátok, ragadjatok ecsetet. De kínálni nem tudlak benneteket: a hűtőben jég és levegő van.
A közeli bolt…
Csend telepedett ránk, feszültséggel teli, szinte csengő némaság. A kerítés túloldalán egy kutya ugatott, Renáta fia pedig az orrát szipogva görnyedt a tablet fölött.
Renáta törte meg a hallgatást.
– Kinga, elment az eszed? Gyerekek is vannak itt! Két órát zötykölődtünk, és még egy falatot sem adsz?
A földútra mutattam.
– Olyan öt kilométerre van egy bolt, piros tetővel, nem lehet eltéveszteni. A parázs még izzik. Vegyetek virslit, süssétek meg. Nyársakat szívesen adok.
– Virslit? – Lilla arca eltorzult, mintha fakérget kínáltam volna. – Mi rendes saslikért jöttünk! Te mindig csináltál tarjaszeleteket!
– Most is készítettem – feleltem. – Csak nem nézőközönségnek, hanem azoknak, akik reggel óta dolgoztak.
Karba fontam a kezem, és a kiürült kisasztalra pillantottam, ahol a szél bele-belekapott a terítő sarkába.
– Elolvastátok az üzenetet? Feketén-fehéren ott állt: „Előbb munka, aztán étel.” Ki fogott közületek akár egy ecsetet is? Senki.
Gábor ismét közelebb lépett, atyai fölénnyel.
– Kinga, ne csinálj jelenetet. Ne égesd magad. Hozz ki valamit a hűtőből: egy kis felvágottat, sajtot, zöldséget. Bekapunk pár falatot, és békében hazamegyünk.
Zoltán eddig némán támasztotta a korlátot, most azonban kihúzta magát.
– Nincs mit kihozni. Pontosan három emberre vásároltunk: Márkra, Kingára és rám.
– Ez komoly? – visította Gábor felesége. – Így fogadják a vendéget? Ez egyszerűen modortalanság!
Nagyot sóhajtottam. Persze, hogy idáig jutunk.
– Az az igazi vendég, aki tiszteli a házigazdát – mondtam lassan. – Ti fogyasztóként érkeztetek: segítség nulla, részvétel nulla, csak az elvárások meg az étvágy…
Tavaly két teljes napot töltöttem azzal, hogy főzzek, süssek, rendet rakjak utánatok, és még köszönetet sem kaptam érte.