A levegőben lenolaj és frissen kent fa illata keveredett. Márk közben vidám egyetemi történetekkel szórakoztatott minket, Zoltán időnként beszúrt egy-egy csipkelődő megjegyzést, én pedig úgy nevettem, hogy majdnem kiejtettem a hengert a kezemből.
Senki sem panaszkodott a hőségre, nem kérte, hogy vigyek vizet, és egy sóhajt sem hallottam.
Kettőre a kerítés ragyogó zöldben pompázott. A tenyerünk festékpöttyös lett, a derekam sajgott, mégis olyan jóleső elégedettség töltött el, hogy legszívesebben dalra fakadtam volna.
– Na, fiúk, ennyi volt. Irány kezet mosni!
Megérdemelt ebéd
A grillben a parázs már hamuszürkére égett. Rátettem a húsokat – nem az ecetes pácban tocsogó, „ahogy a család szereti” fajtát, hanem igazi steakeket: csupán só és frissen őrölt bors került rájuk.
Márk parasztosan nagy darabokra vágta az uborkát és a paradicsomot, ahogy vidéken szokás. Az asztalon egy hideg vízzel telt, párás kancsó állt.
Amikor a hús sisteregve a tányérokra került, Márk levágott egy falatot, elrágta, majd játékosan az ég felé fordította a szemét.
– Kinga néni… ilyet szabad egyáltalán csinálni?
Csendben ettünk. Csak az evőeszközök halk koccanása hallatszott. Nem kapkodtunk, minden falatot kiélveztünk. A négy steak többe került, mint egy egész vödörnyi sertéshús, mégis összehasonlíthatatlanul nagyobb élményt adott.
Nem volt rohangálás, senki nem tárgyalta a legfrissebb híreket, és nem sürgetett senkit az idő.
Márk végzett utoljára; egy darab kenyérrel gondosan kitörölte a tányérjáról a szaft utolsó cseppjeit is.
– Köszönöm. Mintha kiszakadtunk volna a világból pár órára.
Együtt pakoltunk el, a grill teljesen kihűlt. A nap már lefelé tartott, az almafák hosszú árnyékai végignyúltak a füvön.
A rokonság megérkezik
Este hat felé járt, amikor két külföldi autó gördült be egyszerre a kapu elé, hatalmas porfelhőt kavarva.
Csapódtak az ajtók. Elsőként Lilla lépett ki a férjével, utánuk Gábor érkezett a családjával, végül Renáta tűnt fel a kamasz fiával, aki a telefonja képernyőjéről fel sem pillantott.
Mindannyian kiöltözve jöttek, frissen vasalt ruhákban. Lilla vakító fehér térdnadrágot viselt, Gábor új pólóban feszített. A kezük azonban üres volt – sem sütemény, sem egy szelet dinnye nem akadt náluk.
A nővérem körbenézett az udvaron, és amikor meglátott minket a verandán, széles mosoly terült szét az arcán.
– Na végre! Gazdasszony! Fogadjátok a vendégeket! Alig tudtunk kikeveredni a dugóból, éhen halunk!
– Hol a füst? Gábor, kapd elő a grillt… Ja, hát már itt van!
A lépcső korlátjánál maradtam.
– Ma már nem lesz füst. Mi már megebédeltünk.
A levegő megfeszült. Lilla félúton megállt a lépcsőn.
– Hogy érted, hogy megebédeltetek? És mi? – kérdezte hitetlenkedve.