– Tavaly tíz kiló tarját tüntettek el, és utánuk csak csikkek maradtak meg ragacsos foltok a verandán – intettem a kerítés felé, amely már régóta könyörgött egy friss festékrétegért. – Idén ez így nem megy tovább.
– Meghívjuk őket, persze. Csak most más feltételekkel.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam a „Család” nevű csoportot, és bepötyögtem az üzenetet:
„Szombaton várok mindenkit a telekre. Program: közös munka. Először lefestjük a kerítést (az eszközöket biztosítom), utána jöhet a grillezés (a húst én adom). Aki dolgozik, az eszik. Kezdés délelőtt tízkor.”
A kijelző azonnal villogni kezdett.
Lilla: „Kinga, megőrültél? Gerincsérvem van!”
Gábor: „Mi pihenni akartunk menni, nem robotolni.”
Renáta: „Zoltán, minden rendben a feleségeddel?”
A férjem elmosolyodott, és beírta:
„Teljesen egyetértek vele. Ha steaket akartok, fogjatok ecsetet.”
A telefont lefelé fordítva tettem az asztalra. Ötvenöt éves vagyok, és csak most értettem meg igazán: vendég az, aki tiszteletben tartja a házadat. A többiek csupán átutazók az életedben.
Négy szelet
Pénteken benéztem az állomás melletti henteshez. A pult mögött álló, kötényes, vállas férfi már nyúlt is a hatalmas darab sertéshúsért – azért, amit rendszerint a népes rokonságnak vettem.
– Nem, Benedek. Ma változtatunk. Inkább marhát kérek. Négy szép steak legyen.
– Négy? – dermedt meg félúton a keze. – Te mindig lavórszámra vitted a húst… Baj van?
– Nincs baj. Csak mostantól annak főzök, aki rászolgál.
Szó nélkül lemérte a gyönyörűen erezett marhahúst – négy vastag, drága szeletet. Kifizettem érte húszezer forintot, és a megszokott, nehéz szatyrok helyett egy könnyű csomaggal léptem ki az utcára. Furcsa volt ez a könnyedség: nemcsak a karomban, hanem belül is.
Hármasban a munkán
Szombaton pontban tízkor már tűzött a nap. A kerítés mellett Zoltánnal álltunk, előttünk két vödör pisztáciazöld festék.
– Fogadjunk egy százast, hogy senki nem jön el – morogta a férjem, miközben fadarabbal kavargatta az anyagot.
Fél tizenegy körül egy öreg, kopott autó fékezett le a kapu előtt. Márk szállt ki belőle, a huszonhárom éves unokaöcsém. A farmerja térdnél kiszakadva – ki tudja, divat-e vagy az élet tépte meg.
– Kinga néni! Szia! – integetett jókedvűen. – Bármilyen akcióban benne vagyok… ha lesz mit enni! Hol a szerszám?
Válasz helyett a kezébe adtam egy festőhengert.
Meglepően jól haladtunk. Márk a felső léceket mázolta, én a középső részt kentem át alaposan, Zoltán pedig az alsó sávon dolgozott, közel a földhöz. A friss festék illata lassan betöltötte a levegőt, és a nap egyre magasabbra emelkedett fölöttünk.