— Gergő… — szólalt meg végül Nóra fáradt, mégis határozott hangon. — Te ebből az egészből semmit nem akarsz megérteni.
— Mit nem értek? — telepedett le mellé az előszobai padra. — Mondd ki nyugodtan.
Nóra hosszan végigmérte. Az őszbe forduló halánték, a szeme sarkában megbúvó apró ráncok, a kimerültség, amit csak ő vett észre rajta. Ismerte minden rezdülését. Szerette ezt az arcot.
— Gergő… — kérdezte csendesen. — Szeretsz engem?
A férfi felkapta a fejét. — Hogy kérdezhetsz ilyet? Hát persze!
— Akkor tegnap miért nem szóltál egy szót sem, amikor anyád megalázott?
— Mondtam, hogy nem kellett volna így beszélnie…
— Most mondod. Tegnap hallgattál. És nem csak tegnap. Harmincöt éve hallgatsz.
Gergő zavartan végighúzta a kezét a homlokán.
— Ő az anyám. Mit tehetnék? Nem bánthatom meg.
— Engem viszont meg lehet? — kérdezett vissza Nóra, és felállt. — Én nem számítok?
— Ne forgass ki mindent…
— Nem forgatok ki semmit! — csattant fel, majd halkabban folytatta. — Én is érző ember vagyok. Nem díszlet ebben a házban.
A férfi a padlót nézte, mintha ott keresné a válaszokat.
— Tudod mit? — mondta Nóra már nyugodtabban. — Egy dologban igaza volt Erikának. Tényleg megváltoztam.
— Miben?
— Régen féltem. Attól, hogy megbántalak. Attól, hogy őt megsértem. Mindig azt hittem, ha türelmes vagyok, egyszer elfogad majd.
— De hát elfogadott…
Nóra keserűen felnevetett. — Elfogadott? Úgy, mint egy csendes házvezetőnőt. Aki bólogat, főz, mos, és nem szól vissza.
— Túl keményen látod ezt…
— Nem. Csak végre tisztán. — Leült, és megfogta Gergő kezét. — Figyelj rám most igazán.
A férfi bólintott.
— Elegem lett abból, hogy mindig én kérek bocsánatot. Hogy minden mondatomat mérlegelnem kell. Hogy olyan otthonban éljek, ahol nincs súlya a szavamnak.
— Én tisztellek téged.
— Akkor miért nem álltál mellém egyszer sem? Egyszer sem mondtad azt Erikának, hogy eddig és ne tovább.
Hosszú csend következett. Gergő végül nagyot sóhajtott.
— Talán… hozzászoktam.
— Látod. Te megszoktad. Én viszont már nem akarom megszokni.
A férfi a félretolt bőröndre pillantott. — Komolyan elmennél?
— Nem tudom. Rajtad múlik.
— Rajtam?
— Nem akarom szétverni a családot. De így tovább nem megy. Változás kell.
— Miféle változás?
— Azt szeretném, ha a férjem lennél, nem az édesanyád engedelmes fia. Ha számítana, amit gondolok. És ha a mi otthonunkban nem ő osztaná az utasításokat.
— Nem osztogat ő parancsokat…
— Dehogynem. Csak te nem veszed észre, mert belenőttél.
Gergő felállt, idegesen tett pár lépést a szűk előszobában.
— És mit mondjak neki? Hogy mostantól másképp lesz? Ő ebben élt egész életében.
— Akkor majd alkalmazkodik. Ideje.
— Ez nem ilyen egyszerű.
— De az. — Nóra elé lépett. — Döntened kell. Vagy hagyod, hogy továbbra is ő irányítsa a kapcsolatunkat, vagy végre mi határozzuk meg a saját szabályainkat. Köztes út nincs.
A férfi sokáig nem szólt, majd magához húzta.
— Rendben. Megpróbáljuk.
— Mit próbálunk?
— Új alapokra helyezni mindent. A saját fejünk után menni.
— És ha megsértődik?
Gergő vállat vont. — Akkor megsértődik. De idővel megbékél. Nincs hová mennie.
Nóra ajkán halvány mosoly jelent meg. — Akkor kipakolhatok?
— Igen. Tedd el azt a bőröndöt.
Visszavitte a hálóba, és sorra hajtogatta vissza a ruhákat a szekrénybe. Gergő az ajtófélfának dőlve figyelte.
— Nóra?
— Igen?
— A tegnapi borscs tényleg jó volt?
Nóra elmosolyodott. — Nagyon is.
— Gondoltam. Anyának csak… más az ízlése.
Este csörgött a telefon. Erika volt az. Hosszasan beszélt a fiával, hangja izgatottan szűrődött át a kagylón. Nóra csak Gergő válaszait hallotta.
— Nem, anya, nem történt semmi végzetes… Igen, rendben vagyunk… Senki nem akar kizárni… Csak szeretnénk megbeszélni pár dolgot… Hogy mit? Hogy hogyan éljünk békében, mindannyian…
Amikor letette, Nórára nézett.
— Holnap átjön. Beszélni akar velünk.
— Jöjjön — felelte higgadtan. — De most más hangnemben fog zajlani a beszélgetés.
— Mire gondolsz?
— Arra, hogy felnőtt nőként fogok vele szemben ülni. Nem engedem többé, hogy kioktasson.
Gergő lassan bólintott. — Értem.
Nóra mély levegőt vett. Érezte, hogy valami elmozdult köztük. Talán apró lépés volt, talán törékeny is, de mégis valódi.
Hosszú évek óta először érezte úgy, hogy ez a lakás nem csupán egy hely, ahol élnek — hanem az otthona.