Erika meredten nézte a csomagot, mintha az valami fenyegető tárgy volna.
— Megőrültél, Nóra? Teljesen elment az eszed?
— Könnyen lehet — felelte higgadtan, és a fal mellé húzta a bőröndöt.
— Nóra! Azonnal gyere vissza! Hát miféle ostobaság ez?
De ő már a kabátját igazgatta. Erika kapkodva lépett oda hozzá, belemarkolt a kabát ujjába, mintha fizikai erővel visszatarthatná.
— Felfogod egyáltalán, mire készülsz? Gergő ebbe bele fog rokkanni! És mit szólnak majd a gyerekek?
— A gyerekeink már rég nem gyerekek. Felnőttek. Meg fogják érteni.
— Teljesen meghibbantál! Egyetlen vita miatt ekkora cirkuszt csinálni?
Nóra lassan megfordult.
— Egyetlen miatt? Erika, maga harmincöt éve beszél velem így.
— Én mindig tisztességesen szóltam hozzád!
— Tisztességesen? — keserű mosoly suhant át az arcán. — Amikor Márk kórházba került két éve, emlékszik?
— És?
— Három hétig mellette ültem. Maga pedig azt mondta Gergőnek, hogy csak azért maradok bent, hogy kibújjak az otthoni teendők alól.
— Ilyet soha nem állítottam!
— De igen. A szemembe mondta. És amikor Eszter diplomázott? Felvett egy új kosztümöt, csinos volt. Maga pedig azt találta mondani, hogy felesleges ennyit költeni, mert a szülei fösvények.
Erika arca elvörösödött.
— Ez csúsztatás!
— Nem az. Pontosan így történt. És ez csak kettő a százból. Százból, Erika!
Abban a pillanatban kulcs fordult a zárban. Gergő érkezett haza.
— Sziasztok! Ma hamarabb végeztem… — a mondat elhalt, amikor meglátta a csomagot. — Ez micsoda?
— A feleséged teljesen elvesztette az eszét! — csapott le Erika a lehetőségre. — El akar hagyni!
Gergő tekintete ide-oda járt Nóra, az anyja és a bőrönd között.
— Nóra… ezt komolyan gondolod?
— Igen.
— De miért? Mi történt?
— Tényleg nem tudod?
— Nem.
Nóra leült az előszobai padra.
— Tegnap beszélgettél anyáddal. Emlékszel?
Gergő elsápadt.
— Te hallottad?
— Egyetlen szót sem hagytam ki. Hogy hálátlan vagyok. Hogy helyre kellene tenni. Hogy nem becsüllek.
— Nóra, az nem úgy volt…
— Hogy volt? Nem rólam beszéltetek?
— Anya csak felindult a tegnapi miatt…
— Amiért nem vettem fel a telefont? Azért, mert éppen az ebédet készítettem nektek?
— Kérlek, nyugodj meg…
— Nem fogok! Tudod, mi az igazság? Harmincöt évig tettem a dolgom. Főztem, mostam, neveltem a gyerekeinket, támogattalak mindenben. És mit kaptam cserébe?
— Miről beszélsz? Egy átlagos, rendes család vagyunk!
— Rendes? Az a rendes, ahol a férj az anyjával elemzi ki a feleségét a háta mögött?
— Nem elemeztük ki!
— Akkor miről volt szó? A csapadékmennyiségről? — fordult Erika felé. — És maga milyen alapon mondja meg, hogyan éljek?
— Az édesanyja vagyok! — vágta rá felháborodva.
— Az ő édesanyja. Nem az enyém. Én nem tartozom magának elszámolással.
— Tiszteletet igenis kell mutatnod!
— Miért? Mert újra meg újra megaláz? Mert mindenbe beleszól? Mert a saját fiát ellenem hangolja?
— Gergő! — kapott a mellkasához Erika. — Hallod, milyen hangnemben beszél velem?
— Hallom — felelte csendesen a férfi.
— És hagyod ezt?
Néma csönd ereszkedett rájuk. Nóra Gergő szemébe nézett. Most dől el minden.
— Anya… — kezdte végül Gergő bizonytalanul. — Talán nem kellett volna így beszélnünk Nóráról.
— Tessék? — hűlt meg Erika hangja.
— Csak azt mondom, hogy… ő a feleségem. Harmincöt éve.
Erika szinte levegő után kapkodott.
— Értem. Szóval már nincs is rám szükségetek.
— Anya, ezt senki nem mondta.
— Egész életemben értetek éltem! — ragadta fel a táskáját. — Ha így van, boldoguljatok nélkülem!
Az ajtó csattanva zárult mögötte.
A lakásban csend maradt. Gergő közelebb lépett Nórához.
— Miért kellett idáig fajulnia? Tudod, hogy már nem fiatal…
Nóra ránézett, tekintetében fáradtság és elszántság keveredett. — Gergő… — mondta halkan.