Nóra még mindig az asztalnál ült, amikor Gergő befejezte az öltözködést. A férfi elé csúsztatta a frissen főzött kávét.
— Gergő, beszélnünk kellene — mondta csendesen.
— Ühüm — morogta, a tekintetét le sem emelve a telefonjáról.
— Nem halogathatjuk tovább. Fontos.
— Este, jó? Most rohannom kell. Nagy prezentációm lesz.
Felállt, odahajolt, adott egy gyors puszit Nóra arcára, aztán már indult is. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a megszokott reggel. Mintha az éjszakai feszültség csupán képzelgés lett volna.
Nóra lassan visszaült. A csészében ott maradt a félig kihűlt kávé. Hosszasan nézte a barna folyadék felszínét. Hogyan lehet valakivel évtizedekig együtt élni úgy, hogy közben idegenek maradnak? Hogyan lehet észre sem venni, mi zajlik a másikban?
Pontban kilenckor megcsörrent a telefon. Erika volt az.
— Nóra, tegnap miért nem vetted fel? — csattant fel köszönés helyett.
— Dolgom volt.
— Dolgod? — horkant fel a vonal túlsó végén. — Ugyan mi lehetett ennyire sürgős?
Nóra nem válaszolt. Tudta, bármit mondana, csak újabb támadási felületet adna.
— Ide figyelj — folytatta Erika élesebb hangon —, ma átugrom hozzátok. Van mit tisztázni.
— Mit szeretne tisztázni?
— Majd személyesen. Olyan dél körül ott leszek.
A hívás megszakadt. Nóra még néhány másodpercig a kijelzőt bámulta. Akkor tudatosult benne először igazán: ebből elég volt. Nem akarja többé hallgatni a folytonos kioktatást, a burkolt és nyílt szemrehányásokat. Nem akar olyan házban élni, ahol róla harmadik személyként beszélnek, mintha csak betolakodó volna.
Felállt, bement a hálóba, és a szekrény mélyéről előhúzta a régi bőröndöt. Még a nászút előtt vették. Vastagon ült rajta a por, a fogantyúja is megrepedezett az évek alatt.
Lassan kezdett pakolni. Pulóverek, blúzok, fehérneműk kerültek egymás után a bőröndbe. Ujjai enyhén remegtek, de nem állt meg.
„Hová menjek?” — futott át rajta a gondolat. „Eszterhez? Biztos megdöbbenne. Azt kérdezné: anya, mi történt? Mit feleljek? Hogy az apja és a nagymamája szerint lusta vagyok és hálátlan?”
Beletette a gyerekek fényképeit, az iratait, néhány kedvenc könyvét. A bőrönd azonban gyorsan megtelt. Harmincöt év emléke meglepően kevés helyet foglalt.
Leült az ágy szélére. A könnyei hangtalanul folytak végig az arcán, nem zokogott, csak némán sírt.
A kapucsengő éles hangja szakította félbe. Erika a megbeszéltnél korábban érkezett.
— Engedj be! — szólt bele türelmetlenül a kaputelefonba.
Nóra megtörölte az arcát, mély levegőt vett, majd ajtót nyitott. Az anyósa határozott léptekkel vonult be, mintha csatába indulna.
— Na, beszéljünk — jelentette ki, és már ült is a konyhaasztalnál. — Foglalj helyet.
Nóra leült vele szemben. Végignézett ezen az asszonyon, és meglepte a felismerés: valóban ettől félt ennyi éven át?
— Tegnap hosszan beszéltem Gergővel — kezdte Erika.
— Hallottam.
— Hallottad? Akkor tudod, miről van szó.
— Nem egészen.
Erika sóhajtott, hangja hirtelen atyai színezetet kapott.
— Nóra, te értelmes nő vagy. Csak nem teszel úgy, mintha nem látnád, mi zajlik?
— Mire gondol?
— Megváltoztál. Nem is kicsit. Makacs lettél, önfejű.
Nóra hallgatott.
— Régebben elfogadtad a tanácsaimat. Most pedig visszabeszélsz!
— Mikor tettem ilyet?
— Folyton! Tegnap is! Rákérdeztem, miért nem vetted fel a telefont, és máris sértődötten feleltél!
— Azt mondtam, elfoglalt voltam.
— Pontosan azon a hangon! — csapott az asztalra Erika. — És két napja a leves! Megjegyeztem, hogy túl sós, te pedig meg sem szólaltál. Bocsánatot sem kértél!
Nóra hitetlenkedve nézett rá. Hogy nem látta eddig ezt a torz logikát?
— Erika — szólalt meg nyugodtan —, evett abból a levesből?
— Hogy jön ez ide?
— Kóstolta, vagy nem?
— Megízleltem.
— Egy kanállal. És kijelentette, hogy ehetetlenül sós. Gergő viszont az egészet megette. Sőt, még szedett is hozzá.
Erika arca egy pillanatra megingott, de gyorsan visszanyerte magabiztosságát.
— Udvariasságból! Az én fiam nem akar senkit megbántani!
— Értem — mondta Nóra, majd felállt. — De most mennem kell.
— Hová mennél? Nem fejeztük be!
— De igen.
Azzal kilépett a konyhából, és az előszobába ment a bőröndhöz. Erika követte, tekintete a csomagra szegeződött.
— Ez meg micsoda? — kérdezte döbbenten.